disco

disco

2011. november 3., csütörtök

SWEET

Az angol Sweet együttes 1968-ban alakult. A tagok eleinte a The Sweetshop, majd a The Sweet nevet használták. Az együttes az 1970-es években állandó szereplője volt a slágerlistáknak. Korai dalainak többségét a korszak slágergyárosai, Nicky Chinn és Mike Chapman írták. Kezdetben az Archies-féle „rágógumizene” jellemezte a Sweet repertoárját, majd a zenészek átnyergeltek az úgynevezett glam-rockra, később pedig leginkább a hagyományos rockzenét művelték. Legismertebb slágereik: Funny Funny, Co-Co, Poppa Joe, Little Willy, Wig-Wam Bam, Block Buster!, Hell Raiser, The Ballroom Blitz, Peppermint Twist, Teenage Rampage, Fox on the Run, Lost Angels, Love Is Like Oxygen. 1979-ben Brian Connolly énekes távozott az együttesből, ami a Sweet népszerűségének egyáltalán nem tett jót. A zenekar 1981-ben megszűnt. Később mindhárom kulcsember – Connolly, Priest és Scott – egymástól függetlenül szervezte újjá az együttest, ámbár Mike Chapman kísérletet tett az eredeti felállás megvalósítására is. 


TAGOK
* Brian Connolly [Brian Francis Connolly] (Skócia, Glasgow, 1945. október 5. – Anglia, Slough, 1997. február 9.) – ének (1968–1979) 
* Steve Priest [Stephen Norman Priest] (Anglia, Hayes, 1948. február 23.) – basszusgitár, ének (1968–1981)
* Mick Tucker [Michael Thomas Tucker] (Anglia, London, 1947. július 17. – Anglia, Welwyn Garden City, 2002. február 14.) – dob, ütős hangszerek (1968–1981) 
* Frank Torpey – gitár (1968–1969)
* Mick Stewart – gitár (1969–1970)
* Andy Scott [Andrew Davis Scott] (Wales, Wrexham, 1949. június 30.) – gitár (1970–1981)

KARRIERTÖRTÉNET
A kezdetek
A Sweet egyik elődjének a Wainwright's Gentlemen együttes tekinthető, amelyben Mick Tucker dobolt, és Ian Gillan énekelt. A soul, rhythm and blues és pszichedelikus zenét játszó formáció az 1960-as évek közepén kisebb brit klubokban lépett fel, ám lemezfelvétele nem készült. 1965 májusában Gillan kivált az együttesből, és előbb az Episode Six, majd a Deep Purple tagja lett. Helyére Brian Connolly érkezett, akiről a Sweet-korszakban sokáig az a téves adat terjedt, hogy 1949-ben született. (Valójában 1945-ben.) 1968 legelején Connolly és Tucker elhatározták, hogy saját együttest alapítanak. Kiválásuk a Wainwright's Gentlemen végét jelentette. Az új zenekarhoz, a The Sweetshophoz csatlakozott a The Army nevű helyi együttes basszusgitárosa és énekese, Steve Priest, aki korábban a The Countdowns nevű együttesben is megfordult, valamint Tucker egyik barátja, Frank Torpey gitáros. A The Sweetshop eleinte szintén kisebb klubokban adott koncerteket, akárcsak az elődje. A Fontana Records jóvoltából a tagok rövidesen lemezszerződést írhattak alá. Mivel egy másik angol együttes időközben már kiadott egy lemezt Sweetshop néven, ezért Connolly és Tucker bandája The Sweetre változtatta a saját nevét. 1968-ban jelent meg első kislemezük, a Slow Motion, amely nem aratott sikert. Ennek következményeként a Fontana Records nem hosszabbította meg a The Sweet szerződését, Frank Torpey gitáros pedig távozott a zenekarból. Társai először Gordon Fairminert hívták a helyére, aki visszautasította a felkérést, ezért a New Pirates tagját, Mick Stewartot választották helyette.


Úton a siker felé
A tagcsere után a The Sweet az EMI leányvállalatához, a Parlophone-hoz szerződött. Itt először három, úgynevezett „rágógumi” stílusú dalt vett fel: a Lollipop Man 1969 szeptemberében, az All You'll Ever Get from Me 1970 januárjában, a Get on the Line pedig 1970 júniusában jelent meg. (Ez utóbbi kislemez a műfaj egyik sztárja, a The Archies slágerének feldolgozása.) Egyik kiadvány sem került fel a slágerlistára, ezért Mick Stewart is kivált az együttesből. Utódja Andy Scott lett, aki a Scaffold, a Mayfield's Mule és a The Elastic Band extagjaként komolynak mondható zenei múlttal rendelkezett. A Parlophone illetékesei úgy döntöttek, hogy egy új arculatot és egy markáns repertoárt alakítanak ki az együttesnek. Ebben egy szintén kezdőnek számító, de igencsak ígéretes szerzőpáros, Nicky Chinn és Mike Chapman közreműködésére számítottak. Az executive produceri teendők Phil Wainmanre hárultak. A bizakodó menedzsment megállapodást kötött a The Sweet majdani lemezeinek nemzetközi forgalmazására is az RCA Recordsszal. Az amerikai jogokat a Bell Records szerezte meg, ahonnan a The Sweet később átkerült a Capital Recordshoz. Az együttes zenéjét kezdettől fogva a pop és a rock fúziója jellemezte, és ez a kombináció a Sweet imázsának meghatározó jellemzőjévé vált. 1970 decemberében került az üzletek polcaira a The Sweet és a The Pipkins közös nagylemeze, amely a The Pipkins slágere nyomán a Gimme Dat Ding címet kapta. A borítón a Sweet neve úgy szerepel, hogy „The Sweet featuring Andy Scott”, ám ez pontatlan meghatározás, mivel az LP-n a Sweettől csupán az addig megjelent három Parlophone-kislemez dalai hallhatók, melyeket azonban még nem Scott-tal, hanem Mick Stewarttal vettek fel.


Az első sikerek
1971 januárja jelentette az első fordulópontot a Sweet karrierjében. Ekkor szerepelt először a brit tévé Lift Off című popzenei műsorában, méghozzá a Funny, Funny című Chinn–Chapman-szerzeménnyel. A dal slágernek bizonyult egész Európában, és gyakorlatilag mindenhol bekerült a Top 20-ba. Az EMI ezen felbuzdulva 1971 májusában újra kiadta az All You'll Ever Get from Me című kislemezt, ám a siker ismét elmaradt. Annál nagyobb sláger lett viszont Chinn és Chapman következő szerzeménye, a júniusban megjelent Co-Co. Angliában és Norvégiában második volt a slágerlistán, Svájcban, az NSZK-ban, Dániában és Dél-Afrikában viszont a lista élére került. A The Sweet debütáló albumát 1971 végén hozták forgalomba. A Funny How Sweet Co-Co Can Be című LP a jellegzetes Chinn–Chapman-szerzemények mellett két feldolgozást is tartalmaz: a Daydream eredetijét a The Lovin' Spoonful, a Reflectionsét pedig a The Supremes énekelte. A kritikusoknak nem volt túl jó véleményük a korongról, és a közönség sem kapkodta szét a tízezer példányt. A Sweet tagjai viszont úgy érezték, kicsit igazságtalan, hogy rajtuk csattan az ostor, mivel a két szerző számos felvételhez valójában kezdő stúdiózenészeket hívott meg.


Imázsproblémák
A szerzők és a zenészek közötti kapcsolat rövid időn belül feszültté vált. Ennek legfőbb oka az volt, hogy a „rágógumislágerek” miatt kialakult imázs egyáltalán nem tetszett a Sweet tagjainak. Kompromisszumos megoldásként a kislemezek B oldalára egyre „keményebb” felvételek kerültek, ami esetenként feltűnő kontraszthoz vezetett. Ennek jellegzetes példája a Co-co, amelynek A oldala egy igazi popsláger, B oldala, a Done Me Wrong All Right viszont rockosabb hangzást képvisel. Akik a Co-cohoz hasonló Sweet-dalokat szerették, azok értetlenkedve hallgatták a kislemezek B oldalát, akik viszont a rockra esküdtek, rádöbbentek arra, hogy elhamarkodottan sorolták a Sweetet az egynyári popzenekarok népes táborába. A koncerteken a zenészek az „A oldalas slágerek” helyett inkább a rock stílusú dalaikat játszották. Imázsuk szintén a keményebb vonal irányába változott: a tarka kosztümök és az élénk smink – különös tekintettel a szemekre – már a glam-rock külsőségeit előlegezték meg.


Block Buster!
Az 1972 februárjában kiadott Poppa Joe tipikus Chinn–Chapman-szerzemény, amely egész Európában slágerré vált. Angliában (11.) és Írországban (16.) bekerült a Top 20-ba, az NSZK-ban a 3. helyig jutott a slágerlistán, Svájcban és Norvégiában 2. lett, Dániában és Hollandiában pedig vezette a toplistát. Nagy-Britanniában a Poppa Joe-nál is nagyobb sikert aratott a következő két kislemez, a Little Willy és a Wig-Wam Bam, mivel mindkettő a slágerlista negyedik helyén szerepelt. A Wig-Wam Bam a következő évben az Egyesült Államokban a Billboard Hot 100 slágerlistáján a harmadik helyig jutott. A dal a Sweet első korszakának meghatározó slágereként vonult be a könnyűzene történetébe, noha mind az ének, mind a gitárjáték az együttes következő korszaka felé mutat. Ez volt egyébként a Sweet első olyan kislemeze, amelyet csak és kizárólag az együttes tagjaival vettek fel, hiszen mint azt fentebb már említettem, a korábbi felvételekhez a Chinn–Chapman-kettős stúdiózenészek közreműködését vette igénybe. Az egyértelmű stílusváltást a Block Buster! hozta meg 1973 januárjában. A fentiek ismeretében talán kicsit meglepő, de ezt a dalt is a Chinn–Chapman-páros írta a Sweet számára. A cím körül már akkoriban félreértések támadtak, és mindmáig előfordul a Blockbuster írásmód is. A kavarodást valószínűleg az okozta, hogy a dalban hallható sziréna hangja ugyanaz, mint amit a II. világháború idején az úgynevezett „blockbuster” bombariadók alkalmával használtak. (A blockbuster bombák neve onnan származik, hogy egy egész háztömb elpusztítására elegendő robbanótöltettel rendelkeztek.) A dalszöveg valójában egy Buster nevű személyről szól: „Nobody knows where Buster goes, he'll steal your woman out from under your nose […] there's got to be a way to Block Buster!” A Block Buster! öt hétig állt az angol toplista élén, listavezető volt továbbá Írországban, az NSZK-ban, Ausztriában, Hollandiában és Új-Zélandon, Svájcban és Norvégiában pedig 3. helyezést ért el.


Tinédzsertombolás
Lényegében a Block Buster! indította el a tinédzserek körében az évekig tartó Sweet-lázat, amelyet olyan kislemezek fokoztak, mint az 1973 májusában kiadott Hell Raiser, a szeptemberben megjelent The Ballroom Blitz és az 1974 januárjában forgalomba hozott Teenage Rampage. (Valamennyi dal Chinn és Chapman szerzeménye.) Mindhárom kiadvány második helyezést ért el a brit slágerlistán, Dániában és az NSZK-ban pedig a lista élére kerültek. A The Ballroom Blitz a Sweet repertoárjának talán legismertebb darabja, amelyet egy 1973-as incidens ihletett: az együttes egyik skóciai koncertjén a kilmarnocki Grand Hallban a közönség egy része palackokkal dobálta meg a zenészeket, feltehetően akkoriban túl merésznek számító színpadi megjelenésük és az ismert popslágereiket mellőző műsoruk miatt. Botrányokra egyébként máskor is sor került. Így például heves tiltakozást váltott ki, amikor a népszerű brit könnyűzenei műsor, a Top of the Pops egyik adásában a Block Buster! előadásához Steve Priest német egyenruhában, horogkeresztes karszalaggal jelent meg. A botrányos sikereknek köszönhetően a Sweet néhány hét leforgása alatt a glam-rock egyik sztárzenekarává nőtte ki magát, szélsőséges kosztümjei vetekedtek a T. Rex, a Queen, Gary Glitter és a Slade hasonlóan meghökkentő színpadi öltözékeivel.


Se veled, se nélküled
A sikerek megnövelték a Sweet tagjainak egyébként sem csekély önbizalmát, ami 1974-ben odáig vezetett, hogy producerükkel egyetértésben szakítottak a Chinn–Chapman-duóval. Az 1974-ben megjelent Sweet Fanny Adams című lemezükön a kettős csupán két szerzeményel (No You Don't; AC-DC) képviseltette magát, a dalok javát ugyanis már a Sweet tagjai írták. Ekkor hagyták el nevükből a The névelőt, sőt a külsőségeket előtérbe helyező glam-rock helyett inkább a hagyományosabb rockzenének megfelelő imázs kialakításán fáradoztak. Az album meglepetése, hogy a vokálban a korábbinál nagyobb szerepet kapott Steve Priest és Andy Scott. Hivatalosan mindezt azzal magyarázták, hogy a stúdiómunkálatok ideje alatt Brian Connolly torokfertőzést kapott, ám valójában egy utcai verekedésbe keveredett, amelynek során a torka komolyan megsérült, és soha többé nem volt képes olyan erővel és hangterjedelemmel énekelni, mint azt megelőzően. A Sweet zenéjét a kritikusok mindig is sokat bírálták, ezért komoly fegyverténynek számított, amikor 1974 elején a The Who gitárosa, Pete Townshend elismerő szavakkal nyilatkozott kollégáiról. Nem csak semmitmondó udvariaskodásról volt szó, hiszen Townshend meghívta a Sweetet, hogy 1974 júniusában közösen adjanak koncertet a londoni The Valley stadionban. 

Még 1974-ben a boltokba került a Sweet következő LP-je, a Desolation Boulevard, amelyen megtalálható a The Who örökzöldje, a My Generation feldolgozása is. Meglepő érdekesség, hogy az új album producere ezúttal nem Phil Wainman volt, hanem a néhány héttel korábban lapátra tett Mike Chapman. Az első kislemez, az 1974 júliusában kiadott The Six Teens bekerült a brit Top 10-be, a következő, a Turn It Down azonban nem szerepelt túl jól. Ennek legfőbb oka az volt, hogy bizonyos rádióállomások kifogásolták a szöveget, ezért bojkottálták a dalt. A Desolation Boulevard amerikai változata csak 1975-ben került forgalomba. A tracklistát az angol kiadás dalai és a Sweet Fanny Adams anyaga alapján állították össze. 1975-ben a Sweet Ausztráliában turnézott. Ebből az alkalomból az RCA a távoli földrészen és Új-Zélandon megjelentette a The Sweet Singles Album című válogatáslemezt, amelyet szétkapkodtak a vásárlók. A kiadvány gerincét ugyanis azok a Sweet-slágerek alkották, amelyek addig csak kislemezen kerültek forgalomba, mint a The Ballroom Blitz, a Teenage Rampage, a Block Buster! és a Hell Raiser. 1975 novemberében vásárolhatták meg a rajongók a Strung Up című albumot. A dupla LP egyik fele egy 1973 decemberében rögzített angliai koncert anyagát tartalmazza, míg a másik korong válogatás az addig megjelent kislemezekből. A ráadás egy vadonatúj Chinn–Chapman-szerzemény (!), az I Wanna Be Committed. Az év végén Andy Scott a Lady Starlight című szólókislemezzel jelentkezett.


Önálló utakon
1975 elején a Sweet úgy döntött, hogy populárisabb stílusban újra felveszi a Fox on the Run című dalát, amely a Desolation Boulevard LP-n jelent meg először. Most először a zenészek látták el a produceri teendőket is. A vállalkozó kedv meghozta gyümölcsét, mivel a Fox on the Run igazi világsláger lett: vezette a nyugatnémet és az ausztrál slágerlistát, második volt az angol és a holland toplistán, az amerikain pedig ötödik. Az év hátralévő részét a zenészek a müncheni Musicland Studiosban töltötték új albumuk, a Give Us a Wink felvételi munkálataival. Az LP 1976 márciusában került forgalomba. Ezt az esztendőt a Sweet intenzív koncertezéssel töltötte: 50 alkalommal lépett fel az Egyesült Államok nagyvárosaiban, majd az NSZK és a skandináv országok, végül Japán következett. 1976 októbere és 1977 januárja között a zenészek egy újabb LP anyagát vették fel. Erről előzetesen a Lost Angels című szerzeményt jelentették meg kislemezen, ám a dalt csak a német és a svéd közönség fogadta lelkesen. Áprilisban jött a nagylemez is, az Off the Record. Ez volt a Sweet utolsó albuma, amely az RCA emblémájával jelent meg. 1977-ben David Walker menedzser a nyugatnémet Polydorral kötött új szerződést, mivel a lemezcég a Sweet NSZK-beli nagy népszerűsége miatt egy igen kedvező ajánlattal állt elő. Az együttműködés első állomása a Párizs közelében fekvő d'Hérouville-kastélyban felvett Level Headed című nagylemez, amelyről a Love Is Like Oxygen című dal aratott kiemelkedő sikert. Andy Scottot Ivor Novello-díjra jelölték ezért a szerzeményéért. Ez a sláger egyébként az Electric Light Orchestra (ELO) zenei világát idézi, ám a nagylemez egészén inkább a Led Zeppelin zenéjének hatása fedezhető fel. Érdemes megemlíteni a Lettres D'Amour című felvételt is, amely Brian és Stevie Lange (a Night együttes későbbi énekese) duettje. A Level Headed vokáljában nagy szerephez jutott Andy Scott és Steve Priest, és kissé háttérbe szorult Brian Connolly.


Brian távozása
1978 márciusa és májusa között a Sweet az Egyesült Államokban turnézott. Sztárstátusához képest meglepő módon tulajdonképpen csak előzenekarként lépett fel a Bob Seger and the Silver Bullet Band előtt. A diszkrimináció hátterében Brian Connolly viselkedése állt, aki félvállról vette a fellépéseket. Az alabamai Birminghamben (az Egyesült Államokban minden nagyobb európai városnak megvan az azonos nevű megfelelője, még Budapestnek is!) tartott koncerten Brian részegen lépett a színpadra, képtelen volt az éneklésre koncentrálni, végül faképnél hagyta a társait. Viselkedése miatt a Sweet műsorát a tervezettnél hamarabb be kellett fejezni. Brian botrányos magatartása az együttes Angliába való visszatérését követően sem változott. Ami azt illeti, a Sweet többi tagja sem vetette meg az alkoholt, a kábítószereket, a mindenre kapható lányokat és a vad bulikat, ám ez az életvitel csupán Connolly esetében ment látványosan a munka rovására. Az új album felvételi munkálatai döcögve haladtak, mivel az énekes többnyire alkalmatlan volt arra, hogy a friss szerzeményeket kellő színvonalon énekelje fel a stúdióban. A felvett anyagot a másik három zenész szinte teljesen használhatatlannak ítélte, és csupán két dalt tartottak meg Brian énekével. 1979. február 23-án David Walker menedzser egy sajtókonferencián bejelentette, hogy Connolly kiválik a Sweetből. A nyilvánosság előtt természetesen nem az alkoholproblémákkal indokolták mindezt, hanem azzal, hogy a közönség körében különösen népszerű Brian szólistaként óhajt érvényesülni. 

A Sweet trióként zenélt tovább, ámbár a kulisszák mögött felvetődött Brian pótlásának kérdése. Andy Scott szerint Ronnie James Diót szerették volna megnyerni, aki épp akkortájt hagyta ott a Rainbow együttest, Steve Priest szerint azonban szó sem volt Dióról. Ami egészen bizonyos, hogy a koncerteken kisegítő zenészek csatlakoztak a trióhoz, mint például a billentyűs hangszereken játszó Gary Moberley és a gitáros Ray McRiner. Ők közreműködtek a Sweet következő két nagylemezén is, de egyik LP sem aratott számottevő sikert. A Sweet 1981. március 20-án a glasgow-i egyetemen lépett fel utoljára. Az év közepén bejelentették feloszlásukat, ám utolsó nagylemezük, az Identity Crisis csak 1982-ben jelent meg. Mivel a banda már nem létezett, és nem tudta népszerűsíteni saját albumát, ezért a Polydor csak az NSZK-ban dobta piacra az LP-t, mivel a Sweet rajongói tábora ott volt a legnagyobb és a leglelkesebb.


A feloszlástól az utódegyüttesekig
1985-ben Scott és Tucker újjászervezték az együttest. Énekesnek az Iron Maiden, a More és a Wildfire egykori tagját, Paul Dayt hívták meg, a billentyűs hangszereken pedig Phil Lanzon (jelenleg a Uriah Heep tagja) játszott. Steve Priest visszautasította a felkérést, hogy csatlakozzon az újjászervezett együtteshez az 1986-os ausztrál turnén. Állítólag a felkínált pénzt kevesellte. Brian Connolly már 1984-ben a Sweet újjáélesztésén fáradozott, de egyik volt társával sem tudott megállapodni. Mike Chapman 1988-ban viszont úgy vélte, hogy érdemes lenne megint összehozni az eredeti felállást egy Los Angeles-i lemezfelvétel erejéig. Mindenki elfogadta az ajánlatot, Chapman pedig kiment eléjük a repülőtérre. Amint meglátta Andyt és Micket, azonnal Brian után érdeklődött náluk. „Ő is mindjárt jön” – hangzott a válasz. Már mindenki leszállt a gépről, Brian azonban nem volt sehol. Aztán Chapman felfigyelt egy reszketeg öregemberre, aki bizonytalan léptekkel tartott feléjük. Ő volt Brian. A producert megdöbbentette a látvány, bár igyekezett palástolni a csalódottságát. Az Action és a The Ballroom Blitz új változatát akarták felvenni, de rövid idő alatt kiderült, hogy Briannek nemcsak a külseje, hanem már a hangja sem a régi. A felvételi munkálatokat végül félbehagyták. Két évvel később a zenészek a Sweet's Ballroom Blitz című dokumentumfilm népszerűsítése érdekében még egyszer és utoljára együtt jelentek meg a nyilvánosság előtt. Brian 1997. február 9-én szívrohamban hunyt el, amely az alkoholizmus miatt legyengült fizikai állapotával állt összefüggésben. 51 évet élt. Mick Tucker 2002. február 14-én leukémiában hunyt el: 54 éves volt. Napjainkban Andy Scott és Steve Priest egymástól függetlenül koncertezik Sweet néven: az Andy Scott’s Sweet elsősorban Európában, a Steve Priest’s Sweet pedig Amerikában áll a közönség elé. 2009. április 28-án megjelent a Sweet történetének legátfogóbb kiadványa, az Action: The Sweet Anthology, amely a tekintélyes Rolling Stone zenei szaklaptól a lehetséges ötből négycsillagos minősítést kapott.


DISZKOGRÁFIA
(Zárójelben a slágerlistán elért legmagasabb helyezés. Jelmagyarázat: DEN = Dánia, Uk = Egyesült Királyság, AUS = Ausztrália, AUT = Ausztria, D = Németország (NSZK), NOR = Norvégia, SWE = Svédország, CAN = Kanada, NZ = Új-Zéland, USA = Egyesült Államok, NL = Hollandia)

Kislemezek, maxik
* 1968: Slow Motion / It's Lonely Out There
* 1969: Lollipop Man / Time
* 1970: All You'll Ever Get From Me / The Juicer
* 1971: Funny, Funny / You're Not Wrong for Loving Me
* 1971: Co-Co / Done Me Wrong All Right
* 1971: Alexander Graham Bell / Spotlight
* 1972: Get on the Line / Mr. McGallagher
* 1972: Poppa Joe / Jeanie
* 1972: Little Willy / Man From Mecca
* 1972: Wig-Wam Bam / New York Connection
* 1973: Block Buster! / Need a Lot of Lovin'
* 1973: I'm on My Way / My Little Girl From Kentucky
* 1973: Hell Raiser / Burning
* 1973: The Ballroom Blitz / Rock & Roll Disgrace
* 1974: Peppermint Twist / Rebel Rouser
* 1974: Teenage Rampage / Own Up, Take a Look at Yourself
* 1974: The Six Teens / Burn on the Flame
* 1974: Turn It Down / Someone Else Will
* 1975: Fox on the Run / Miss Demeanor
* 1975: Action / Sweet F. A.
* 1976: The Lies in Your Eyes / Cockroach
* 1976: Lost Angels / Funk It Up
* 1977: Funk It Up (David's Song) / Stairway to the Stars
* 1977: Fever of Love / A Distinct Lack of Ancient
* 1977: Stairway to the Stars / Why Don't You Do It to Me
* 1978: Air on 'A' Tape Loop / Air on 'A' Tape Loop
* 1978: Love Is Like Oxygen / Cover Girl
* 1978: Mother Earth (long) / Mother Earth (short) / Discophony
* 1978: California Nights / Show Me the Way
* 1979: Call Me / Why Don't You
* 1979: Mother Earth / Why Don't You
* 1979: Big Apple Waltz / Why Don't You
* 1980: Give the Lady Some Respect / Tall Girls
* 1980: Sixties Man / Tall Girls
* 1980: Fox on the Run / Hell Raiser / Blockbuster / Ballroom Blitz
* 1984: It's It's... The Sweet Mix
* 1985: Sweet 2th The Wigwam-Willy Mix / The Teen-Action Mix


Albumok
* 1970: Gimme Dat Ding (közös album a The Pipkins együttessel)
* 1971: Funny How Sweet Co-Co Can Be (DEN #15)
* 1972: Poppa Joe
* 1973: The Sweet: Featuring Little Willy & Blockbuster
* 1974: Sweet Fanny Adams (UK #27, AUS #33, AUT #6, DEN #1, D #2, NOR #12, SWE #4)
* 1974: Desolation Boulevard (AUS #13, CAN #5, DEN #4, D #9, NOR #17, NZ #17, SWE #2, USA #25)
* 1976: Give Us a Wink (AUS #17, CAN #11, DEN #4, D #9, NOR #15, SWE #3, USA #27)
* 1977: Off the Record (AUS #51, AUT #5, CAN #90, D #11, NOR #20, SWE #14, USA #151)
* 1978: Level Headed (AUS #40, AUT #17, CAN #52, D #15, NL #38, SWE #26, USA #52)
* 1979: Cut Above the Rest (AUS #87, D #49, USA #151)
* 1980: Waters Edge
* 1982: Identity Crisis


Koncertlemezek
* 1975: Strung Up (AUS #9, AUT #10, DEN #5, D #17, NOR #12, SWE #4)
* 1989: Live at the Marquee
* 1993: Great Balls of Fire (1971-es koncert)
* 1993: Land of Hope and Glory (az 1976. augusztus 19-i tokiói koncert)
* 1998: Live In Denmark 1976 (korlátozott példányszámban, Steve Priest aláírásával)
* 1999: Live at the Rainbow 1973
* 2009: Live in America


Válogatások
* 1971: The Sweet
* 1972: The Sweet's Biggest Hits (AUS ##58, D #30)
* 1973: The Sweet (CAN #46, USA #191)
* 1973: Lo mejor de The Sweet
* 1975: The Sweet Singles Album (AUS #2, NZ #21)
* 1976: Sweet
* 1977: Sweet's Golden Greats
* 1978: Takeoff: 10 Years on Top
* 1978: The Sweet
* 1981: Teenage Rampage (AUS #53)
* 1984: Lo Mejor de the Sweet
* 1984: Sweet 16-It's It's... Sweet's Hits (UK #49, AUS #17)
* 1987: Hard Centres – The Rock Years
* 1988: Starke Zeiten (D #26)
* 1989: Blockbusters
* 1989: The Sweet Collection (The Collector Series)
* 1990: Castle Masters Collection
* 1990: The Sweet Collection (Wood Box)
* 1991: First Recordings 1968–1971
* 1992: The Ballroom Blitz & More Sweet Hits (AUS #19)
* 1992: The Best of Sweet
* 1992: The Sweet's Biggest Hits
* 1993: Ballroom Blitz – Live 1973 
* 1993: Live for Today (európai verzió)
* 1993: Live for Today (japán verzió)
* 1993: Live for Today: Rare Versions and Early Demos
* 1993: Love is Like Oxygen – The Single Collection 1978-1982
* 1993: The Sweet Featuring: Brian Connelly
* 1993: Gold: 20 Super Hits (D #44)
* 1994: Les Génies Du Rock – Fox on the Run
* 1994: Live Breakdown
* 1995: Platinum Rare
* 1995: Hit Singles A & B Sides
* 1995: Need a Lot of Loving
* 1995: The Private Collection: 14 Rare Classic Versions
* 1995: The Sweet
* 1995: The Sweet Collection
* 1995: The Sweet: The Rock Years
* 1996: The Best of Sweet featuring Brian Connolly
* 1996: Action
* 1996: Ballroom Hitz: The Very Best of Sweet (UK #15)
* 1996: Golden Hits
* 1996: Greatest Hits Live (képlemez)
* 1996: Solid Gold Action – 15 Alternate Mixes
* 1997: Electric Landlady
* 1997: Gold
* 1997: Greatest Hits Featuring: Brian Connolly
* 1997: Let’s Go!
* 1997: The Best of Sweet
* 1997: The Legend Lives On (box)
* 1997: The Sweet
* 1997: The Ten Best of The Sweet
* 1998: Originals: The Best 37 Glamrock Songs Ever
* 1998: Solid Gold Sweet
* 1998: Into the Light
* 1998: Anthology
* 1999: Blockbuster Alternative Takes
* 1999: Millenium Collection
* 1999: Teenage Rampage
* 2000: Greatest Hits
* 2000: Hell Raisers!
* 2002: Stairway to the Stars: Live and Rare
* 2002: Greatest Hits (Brilliant)
* 2003: Kollektzija Albomov 1971–1980 (2 CD)
* 2005: The Very Best of Sweet (UK #72)
* 2005: The Best of Sweet: 10 Best Series
* 2007: Blockbuster! The Best of Sweet
* 2007: Hit Collection
* 2008: The Best: The Sweet
* 2009: Action: The Sweet Anthology
* 2009: Ballroom Blitz: The Anthology

VIDEÓK

Funny Funny (csak zene!)