disco

disco

2012. január 27., péntek

BLONDIE 2/1: AZ 1970-ES ÉVEK

Az amerikai Blondie együttes elődje, az Angel and the Snakes 1974-ben alakult. A zenekar a következő évben vette fel a Blondie nevet, amely énekesnője, Debbie Harry (festett) szőke hajára utal. 1976-ban jelent meg az együttes első kis- és nagylemeze, de egyik sem keltett túl nagy érdeklődést. A Blondie először Ausztráliában került fel a slágerlistára az In the Flesh című 1977-es dallal. Legnagyobb szakmai és közönségsikerét az 1978-as Parallel Lines című albummal aratta, amelyen pályafutása talán legnépszerűbb slágere, a Heart of Glass is hallható. Az 1980-as évek elején a Blondie népszerűsége visszaesett, ráadásul a tagok között is kiéleződtek a feszültségek, melyek részben abból fakadtak, hogy a média elsősorban az énekesnőt favorizálta, a zenészek pedig egyre inkább háttérbe szorultak mellette. 1982-ben az együttes feloszlott, másfél évtized múlva azonban újjáalakult, sőt a slágerlistára is felkerült. A Blondie az új évezredben is aktív, koncerteket ad, és lemezeket jelentet meg, ámbár az eredeti felállást már csak Debbie Harry énekesnő, valamint Chris Stein gitáros és Clem Burke dobos képviseli. Néhány népszerű Blondie-sláger: Denis, Heart of Glass, Sunday Girl, Dreaming, Atomic, Union City Blue, Call Me, The Tide Is High, Rapture, Maria. Az együttes repertoárja széles és főleg populáris zenei skálát képvisel, és ezt különösen az 1970-es években egyes kritikusok gyakran emlegették negatívumként, mivel a Blondie eredetileg underground zenekarként kezdte.


TAGOK
Az első állandó felállás (1975-től)
* Debbie Harry [Deborah Ann Harry] (Egyesült Államok, Miami, 1945. július 1.) – ének (1975–1982, 1997-től)
* Chris Stein [Christopher Stein] (Egyesült Államok, New York, Brooklyn, 1950. január 5.) – gitár, basszusgitár (1975–1982, 1997-től)
* Clem Burke [Clement Anthony Bozewski] (Egyesült Államok, Bayonne, 1954. november 24.) – dobok, ütős hangszerek, háttérvokál (1975–1982, 1997-től)
* Jimmy Destri [James Mollica] (Egyesült Államok, New York, Brooklyn, 1954. április 13.) – billentyűs hangszerek, zongora, szintetizátor, orgona, háttérvokál (1975–1982, 1997–2003)
* Gary Valentine [Gary Lachman] (Egyesült Államok, Bayonne, 1955. december 24.) – gitár, basszusgitár (1975–1977, 1997)

Később csatlakoztak
* Frank Infante (1951. november 15.) – gitár, basszusgitár, háttérvokál (1977–1982)
* Nigel Harrison (Egyesült Királyság, Stockport, 1951. április 24.) – basszusgitár (1977–1982)
* Eddie Martinez (Egyesült Államok, New York) – gitár (1982)
* Leigh Fox – basszusgitár (1997-től)
* Paul Carbonara – gitár (1997–2010)
* Kevin Patrick [Kevin Topping] – billentyűs hangszerek, zongora (2004–2007)
* Matt Katz-Bohen – billentyűs hangszerek, zongora, orgona (2008-tól)
* Tommy Kessler – gitár (2010-től)

KARRIERTÖRTÉNET
Az előzmények
Chris Stein New York-i gitáros 1973-ban csatlakozott a The Stilettos együtteshez, amely addig csak lányokból állt. Hamarosan szerelmi viszony alakult ki közte és a zenekar énekesnője, a néhány évvel idősebb Debbie Harry között. Debbie valaha pincérnőként kezdte, dolgozott egy Dunkin’ Donuts üzletben is, majd Playboy nyuszi lett belőle. (A közhiedelemmel ellentétben a Playboy nyuszik nem a magazinban meztelenül pózoló hölgyeket jelentik, hanem a Playboy elegáns klubjaiban dolgozó pincérnőket, akik „nyuszijelmez”-nek nevezett egyedi és igen szexi öltözéket viselnek.) Az 1960-as évek végén Harry pályát módosított, és a The Wind in the Willows nevű folkrock együttes énekesnője lett. A formációnak 1968-ban jelent meg a nevét viselő első és egyetlen nagylemeze. Ezután következett a már említett The Stilettos. 1974-ben Debbie és Chris saját együttest alapított, amelyhez Billy O’Connor dobos és Fred Smith basszusgitáros csatlakozott. (Egyes források szerint Smith valójában csak felváltotta az eredeti basszusgitárost, Richard Hellt.) A bandában kis időre megfordult a cseh származású Ivan Kral gitáros is. Az állandó felállás így alakult: Debbie Harry (ének), Chris Stein (gitár), Clem Burke (dob), Jimmy Destri (billentyűs hangszerek) és Gary Valentine (basszusgitár). Az Angel and the Snakes (Angyal és a kígyók) nevet vették fel, amelyet a következő évben Blondie-ra (Szöszi) változtattak. A névcserét Debbie szorgalmazta, akinek az utcán vagy járművezetés közben a férfiak gyakran odakiabáltak, hogy „Hey, Blondie!” Ez persze nem volt mindig így, ugyanis a vonzó szőkeségnek állítólag fekete az eredeti hajszíne, amelyet a „vad évek” alatt festett szőkére. Az együttes tagjai évek múlva értesültek arról, hogy Blondinak hívták Adolf Hitler kedvenc német juhászkutyáját is. Ezt a névazonosságot olyan szórakoztatónak találták, hogy 1997-ben egy Iggy Pop tiszteletére készített albumon Adolph’s Dog (Adolf kutyája) álnéven működtek közre.


Az első lemezfelvételek
A Blondie állandó fellépési lehetőséghez jutott a New York-i Max’s Kansas City és a CBGB (Country, Blue Grass and Blues) klubban. 1976 elején a Private Stock Records szerződtette az együttest, és júniusban kiadta az X-Offender című kislemezét. A dalt Gary Valentine írta eredetileg Sex Offender címmel egy 18 éves fiúról, akit letartóztatnak, mert szexuális kapcsolatot létesített jogilag még kiskorú barátnőjével. Debbie Harry átírta a szöveget: az új változat egy prostituáltról szól, aki vonzalmat érez az őt letartóztató rendőr iránt. A jó ég tudja, miért, de a kiadónak csupán az eredeti cím ellen volt kifogása, az új szöveget az illetékesek elfogadták. Ennek ellenére a dal nem aratott sikert, ahogyan az 1976 decemberében boltokba került debütáló album sem sok vizet zavart. Emiatt az együttes a következő év őszén átszerződött a Chrysalis Recordshoz, ahol újra kiadták a nagylemezüket. A tekintélyes amerikai szaklap, a Rolling Stone kritikusa eklektikusnak találta ugyan az album zeneanyagát (az eklektikusság, a zenei stílusok kavalkádja egyébként a Blondie imázsának meghatározó jellegzetességévé vált), de kiemelte az értékeket is, így például Debbie Harry előadói képességeinek szuggesztív hatását. Az együttes első igazi sikere tulajdonképpen a véletlennek köszönhető. A Countdown című ausztrál zenés tévéműsorban ugyanis 1977 nyarán valamely tévedés folytán az X-Offender helyett az In the Flesh című szerzemény videoklipjét játszották le. A dal nagy sikert aratott, gyorsan külön kislemezen is kiadták (addig csak az X-Offender B oldalaként jelent meg), amely az ausztrál slágerlista második helyéig jutott. A zenészek mindmáig hálával gondolnak a Countdown műsorvezetőjére, Molly Meldrumra, ámbár Chris Stein és Jimmy Destri úgy vélik, Meldrum szándékosan tévedett, hiszen az X-Offenderrel ellentétben az In the Flesh valóban slágergyanús szerzemény volt.


Az ausztrál siker nem ért véget az In the Fleshsel, hiszen az album is felkerült az ausztrál slágerlistára, ahogyan a következő kislemez, a dupla A oldalas Rip Her to Shreds / X-Offender is. Decemberben a Blondie Ausztráliában turnézott, Debbie betegsége miatt azonban az utolsó pillanatban le kellett mondani a brisbane-i koncertet. Az elmaradt fellépés kis híján botrányba fulladt, az összegyűlt rajongók ugyanis tombolni kezdtek, miután közölték velük, hogy a show-t lemondták. 1977 októberében megjelent a zenekar második nagylemeze, a Plastic Letters. Az albumot négyen készítették, mivel Gary Valentine kivált a Blondie-ból, hogy egy zenei elképzeléseinek jobban megfelelő saját együttest alapítson. (A Wikipédia ezen információját úgy lehetne pontosítani, hogy a borítón csupán négyen láthatók, hiszen Valentine utódja, Frank Infante már részt vett a lemez elkészítésében.) A Chrysalis Records intenzíven reklámozta a Plastic Letterst, és a promóciónak meg is lett az eredménye, hiszen az album az angol slágerlistán tizedik helyezést ért el. Az első kislemez, a Denis a Randy and the Rainbows’ 1963-as slágerének feldolgozása. A dalban Debbie hibás francia kiejtéssel énekli az egyik versszakot, amelynek szövegét állítólag saját maga improvizálta. Noha a Chrysalis ragaszkodott egy nyelvtanilag helyes verzió rögzítéséhez is, végül Harry változata jelent meg először. (A Chrysalis által kierőszakolt verzió a nagylemez 1994-es CD-változatán bónuszdalként hallható.) A Denis a brit toplista második helyéig jutott, a következő kislemez, az (I'm Always Touched by Your) Presence, Dear pedig tizedik lett. Ez utóbbit még Gary Valentine írta akkori barátnőjének, Lisa Jane Persky színésznőnek. A Blondie 1978-ban nagy sikerű angol turnét bonyolított le. Valentine helyére időközben hivatalosan is Frank Infante lépett, sőt Nigel Harrison basszusgitáros csatlakozásával az eredetileg öttagúként indult, majd négytagúvá fogyatkozott együttes hattagúvá bővült.


Párhuzamos vonalak és Üvegszív-problémák
Az 1978 szeptemberében megjelent Parallel Lines (Párhuzamos vonalak) című nagylemezzel a Blondie máris pályája csúcsára jutott. Ez nagyrészt új producerének, a Richard Gottehrer helyébe lépő Mike Chapmannek volt köszönhető, akinek kisujjában volt a sztárcsinálás minden fortélya, lásd: Sweet, Smokie, Suzi Quatro, Racey, Mud és a többiek. A Parallel Lines húszmillió eladott példánnyal mind a mai napig a kereskedelmileg legsikeresebb Blondie-albumnak számít, amely az angol toplistán az első, az ausztrálon a második, az amerikain pedig a hatodik helyig jutott. A 12 dalból hatot másoltak ki kislemezre, és négy ezek közül kiugró sikert ért el. Érdekes módon a befejezetlenül maradt 13. dal, a Parallel Lines lett a nagylemez címe. (A Debbie Harry által írt dalszöveget a belső borítón tették közzé.) A kritikusok szerint a Parallel Lines átütő népszerűsége főleg annak köszönhető, hogy az előadók a new wave és a punk helyett a kommersz popzene irányába tettek egy nagy lépést. Ezen állítást igen szemléletesen támasztja alá a legnépszerűbb sláger, a számos országban listavezető és ma már örökzöldnek számító Heart of Glass (Üvegszív) is. A dal eredeti változata 1975-ből származik, akkor még a One I Has a Love címet viselte,  hangszerelése pedig reggae-, illetve bluesmotívumokra épült. 1978-ban a rock jegyében újrahangszerelték. A Parallel Lines készítése idején fénykorát élte a diszkózene, ezért Mike Chapman egy diszkóverziót kért a Blondie-tól, és ez a változat kapta a Heart of Glass címet.


A nagy sláger vízválasztót jelentett az együttes karrierjében. A Blondie ugyanis addig lényegében underground zenekarnak minősült, tehát senki nem számított arra, hogy egyszer csak egy diszkóslágerrel fog előállni. Emiatt voltak, akik úgy vélték, hogy a siker érdekében az együttes tulajdonképpen „lefeküdt” a hanglemeziparnak, és feladta addigi markáns zenei arculatát. A zenészek nem így látták, szerintük a Heart of Glass csupán az első látványos bizonyítéka volt annak, hogy a Blondie mindig is szívesen kalandozott a zenei irányzatok között, és minél több műfaj stíluselemeit igyekezett beépíteni a saját zenéjébe. Clem Burke azt állította, a Heart of Glass albumverzióját részben a Kraftwerk zenéje, részben a The Bee Gees Stayin’ Alive című világslágere ihlette. Mindazonáltal a Heart of Glass sikere a zenekaron belül is feszültségeket okozott. A dalhoz készült videoklip és a sláger médiakampánya ugyanis elsősorban Debbie Harry egyéniségére épült, társai háttérbe szorultak, akik emiatt úgy érezték, a média és a közönség egyenrangú alkotótársak helyett csupán a dekoratív énekesnő kísérőit látja bennük. Az albumról kislemezre másolták ki a Picture This, a Hanging on the Telephone, a One Way or Another, az I’m Gonna Love You To és a Sunday Girl című felvételeket is. Ez utóbbi dalnak van egy angol és egy francia nyelvű verziója is, melyeket Mike Chapman az együttes 1981-es válogatáslemeze számára oly módon kombinált, hogy az angol szövegben az egyik versszakot Debbie franciául énekli. Egyébiránt a Heart of Glass mellett a Sunday Girl lett az LP másik nagy slágere, amely Angliában, Írországban és Ausztráliában vezette a toplistát, számos más országban pedig Top 10-es dal volt.


A negyedik album
Az 1979 októberében kiadott negyedik LP, az Eat to the Beat ugyanolyan kedvező szakmai fogadtatásban részesült, mint az előző album. Poptörténeti szenzációként valamennyi felvételhez külön videoklipet készítettek, melyeket egy videokazettán hoztak forgalomba. (Persze ne látványos és modern klipekre gondoljunk, mivel az anyag javát kis költségvetésből forgatták egyszerű kulisszák között.) A kislemezre kimásolt dalok azonban csak Angliában arattak sikert, az Egyesült Államokban már nem szerepeltek annyira jól a slágerlistán. A Dreaming és az Atomic (jelen sorok írójának kedvenc Blondie-slágere) mindkét országban megjelent, a filmdalként írt Union City Blue helyett azonban az Egyesült Államokban a funky jegyében született The Hardest Part került kislemezre. Az eredeti tervek szerint a Slow Motion lett volna a negyedik kislemez, helyette azonban egy vadonatúj filmdal, a nagylemezen nem hallható Call Me jelent meg. A zenei alapokat Giorgio Moroder komponálta, aki az eurodisco egyik atyjaként vált nemzetközi hírűvé (lásd Donna Summer, Roberta Kelly és mások), 1979-ben pedig Oscar-díjat kapott az Éjféli expressz című felkavaró filmdrámához írt zenéjéért. A Call Me egy erotikus filmdráma, az Amerikai dzsigoló (1980) főcímdalaként készült. John Travolta visszautasította a produkció címszerepét, mivel nem kívánt meztelenül mutatkozni a filmvásznon (erre később sem volt hajlandó), a helyébe lépő Richard Gere-nek azonban nem voltak ezzel kapcsolatos gátlásai. Ami azt illeti, a slágert sem a Blondie-nak szánták eredetileg, hanem a Fleetwood Mac énekesnőjének, Stevie Nicksnek. A Modern Recordshoz fűződő szerződése miatt azonban Nicks nem tudta elfogadni Moroder ajánlatát, így került képbe a Blondie. A Moroder által komponált zenei alapokhoz Debbie írt dallamot és szöveget mindössze néhány óra alatt. A Call Me több mint másfél millió példányban fogyott el, platinalemezzé vált, és mind az Egyesült Államokban, mind Angliában vezette a slágerlistát. Harminc évvel később, 2010-ben két kebelcsoda, Sabrina és Samantha Fox újította fel a slágert: az ő verziójuk főleg Olaszországban aratott jelentős sikert.

VIDEÓK






Heart of Glass (másik klip)










Call Me  (részlet az Amerikai dzsigoló című filmből)