PINO D’ANGIÒ

Pino D’Angiò (Olaszország, Pompeji, 1952. augusztus 14.) olasz zeneszerző, szövegíró és énekes eredeti neve: Giuseppe Chierchia. 1979-ben jelent meg első kislemeze. A nyolcvanas években aratta legnagyobb sikereit Olaszországban és Nyugat-Európában, különösen Spanyolországban. Legismertebb felvétele a Ma quale idea, amelynek az első megjelenése óta eltelt közel negyven évben számos remixe készült, és egyike a legjobb és legnépszerűbb olasz slágereknek a nyolcvanas évekből. Pino dalszövegeinek egyik jellegzetessége a kissé cinikus humor és az önirónia. 1978 és 2012 között több filmzenét is írt, egy kivételével mindegyiket a nemzetközi hírű olasz rendezőnő, Lina Wertmüller alkotásai számára. (Itt jegyezzük meg, hogy D’Angiò nem azonos a szintén olasz filmzeneszerzővel, Pino Donaggióval!) Pino D’Angiò az új évezredben is aktív, 2009-ben diagnosztizált torokrákja azonban jelentősen hátráltatta énekesi karrierjét. Imázsának része volt, hogy több lemezborítóján cigarettával pózolt, és fellépései közben is gyakran dohányzott. Nem ért egyet azzal, hogy munkássága korai szakaszát italodiscóként emlegetik: szerinte ez a műfaj később jött, és alapvetően kereskedelmi célú irányzat volt, amelyet kevés eredetiség és zenei ötlet jellemez. (A maga részéről például Gazebo dalait sorolja az italodisco igényesebb produktumai közé.) Külföldön – így hazánkban is – kevésbé köztudott, hogy Pino D’Angiò verseket és színdarabot is írt. 

KARRIERTÖRTÉNET 

A kezdetek 

Pino D’Angiò édesapja, Francesco Chierchia mérnök volt, édesanyja, Franca Romana pedig tanítónő. Gyerekkorát az Egyesült Államokban töltötte, mivel apja évekig a tengerentúlon dolgozott. Itáliába visszatérve Pino eleget tett sorkatonai kötelezettségének, utána orvosi képzésre jelentkezett Sienában. Hogy pénzt keressen tanulmányaihoz, elhatározta, hogy klubokban próbál fellépési lehetőségekhez jutni, hiszen szerette a zenét, és úgy érezte, tehetsége is van hozzá: saját maga írta a szövegeket, egyedül hangszerelt, és persze ő is énekelt. (Igaz, első daláról, a tizennégy éves korában írt Elenáról ő maga mondta évek múlva, hogy pocsék volt.) Az egyik klubban találkozott Ezio Leonival, az 1959-ben alapított Rifi (Ri-Fi) lemezcég producerével, aki hajlandó volt kiadni vele egy kislemezt. Az 1979-ben megjelent kiadvány A oldalán az È libero, scusi?, a B-n pedig a La bottega di Mefistofele található. Bár a nagy áttörés nem következett be (állítólag alig háromezer darab kelt el a kislemezből), a Rifi nem ejtette a tehetséges sztárjelöltet, hanem újabb lehetőséget biztosított neki. Az illetékesek jól döntöttek, ugyanis a következő kislemez, a Ma quale idea kiugró sikert ért el: csak Olaszországban két és félmilliót adtak el belőle, világszerte pedig tizenkétmilliót. Természetesen ezúttal is Pino volt a zeneszerző és a szövegíró is. Ami a zenét illeti, bizonyos motívumokat a McFadden & Whitehead duó 1979-es klasszikusából, az Ain't No Stoppin Us Now-ból vett át, mindazonáltal úgy tudom, a dologból nem lett plágiumügy. Maga D’Angiò ezt azzal magyarázta, hogy nem lopott az említett dalból, hanem ihletet merített belőle, és szerinte nincsenek olyan egyezések a két slágerben, amelyek megalapoznák a plágium vádját. Állítólag a Ma quale idea volt az első olyan olasz dal, amely a funkyzenét a feljövőben lévő új zenei divattal, a rappel párosította, sőt lelkes rajongók szerint erre addig nemcsak hogy Itáliában, de Európában sem volt példa. D’Angiò szerint a rapet igazából Adriano Celentano találta ki a Prisencolinensinainciusol című 1973-as felvételével, és csak jóval ezután jött az amerikai rapőrület, amelyre az első európai reakció valóban a Ma quale idea volt. A slágernek köszönhetően 1980-ban Pino kapta meg hazájában a legjobb szövegírónak járó díjat. Szerzeménye nem kevesebb, mint huszonkét ország toplistájára került fel, Francesco Napoli is a műsorára tűzte. Spanyolországban oly nagy népszerűségre tett szert, hogy ott 1980-ban Pinót választották az év énekesének. 1981-ben megjelent bemutatkozó albuma, a ...Balla!, melynek tíz felvétele közül nyolc kizárólag az ő szerzeménye, és csak két dal (Signorina, Okay Okay) esetében volt társszerzője. 

A nyolcvanas évektől napjainkig 

Pino D’Angiò nem tartozik azon művészek közé, akik unalomig ismétlik önmagukat, és legnagyobb slágerükről próbálnak minél több bőrt lenyúzni, ámbár Okay Okay című dala bátran tekinthető a Ma quale idea egyfajta variációjának. Munkásságának egyik kulcsfogalma a kísérletező kedv: mindig megpróbált akár a hangszerelésben, akár a szövegben valami újat, valami mást hozni, mint ami akkor éppen divatos volt. Ez lehet az egyik oka annak, hogy a Ma quale idea utáni kislemezeivel és albumaival nem tudta megismételni világslágerének kiugró hazai és nemzetközi sikerét. A Julius Caesar Plum-Cake Dance című felvételén például latin nyelven is énekelt, ami a könnyűzenében mindmáig nem nevezhető gyakorinak. A Sors iróniájának – és a popipar kiszámíthatatlanságának – köszönhetően az ötletből végül nem ő, hanem Diana Est profitált: az androgün imázst kialakító előadóművész Tenax című 1982-es dalának szövege részben szintén latin nyelven íródott, ráadásul zenei szempontból is megfigyelhető némi hasonlóság a két felvétel között. Pino nagyvonalúságára jellemző, hogy nem hisztizett emiatt, nem emlegetett plágiumot, hanem ezt az esetet is olyan szemszögből nézte, mint amikor például ő merített ihletet a McFadden & Whitehead duótól. Elmondta, hogy nagyra becsüli a Tenax szövegíróját, Enrico Ruggerit, aki túl intelligens és tehetséges ahhoz, hogy ilyesmire vetemedjen: egyszerűen arról van szó, hogy akkoriban rajta kívül mások is folytattak zenei kísérleteket, és ezek között olykor voltak átfedések. (Jelen sorok írójának ízléséhez a Julius Caesar Plum-Cake Dance közelebb áll, mint a Tenax.) 

A zenei csemegéket kedvelők számára még az új évezredben is érdekesek lehetnek Pino kislemezei és albumai. Ő maga úgy gondolja, hogy például a Gente intelligente című dalából is lehetett volna akkora sláger, mint a Ma quale ideából, mert más volt, mint az akkori tucatzenék. Jómagam két 1988-as felvételét kedvelem különösen: a Lettera Universale és a Chiquita szerintem simán leköröz jó néhány olyan dalt, amely akkoriban a nemzetközi slágerlisták élmezőnyében tanyázott. 1990-ben újra D’Angiòra mosolygott a szerencse: Bruno Sanchionival közös felvétele, a The Age of Love elképesztő nemzetközi sikert aratott. A kritikusok szerint ez volt az első igazi trance felvétel, a műfaj első nagy nemzetközi sikere. 2007-re már nem kevesebb, mint 73 (!) különböző változata létezett – köztük olyan sztárok verziója, mint Paul van Dyk –, 346 (!) válogatásra került fel, és több mint húszmillió példányt adtak el belőle. Bő másfél évtizeddel később D’Angiò így idézte fel a körülményeket: „Belgiumban voltam éppen, egy ottani kiváló barátom, a belga–francia Philippe De Keukeleire otthonában. Ő azt mondta: »Gyere el velem a stúdióba, van egy zenei alapom, szeretném, ha meghallgatnád, talán tudsz vele kezdeni valamit…«” Pino őszintén szólva borzalmasnak találta az anyagot, ám merő barátságból kezelésbe vette, rengeteget változtatott rajta, angol nyelvű szöveget írt hozzá (az énekesnő Karen Mulder), és a munka végén így szólt a barátjához: „Ez minden, amit tehettem. Csinálj vele azt, amit akarsz, csak arra kérlek, ha megjelenteted, nehogy véletlenül rátedd a nevemet a borítóra.” A producer nem akart se hálátlan lenni, se félrevezetni a barátját, ezért áthidaló megoldást választott: Pino D’Angiò nevét valóban nem tüntette fel sehol, helyette a művész eredeti nevét, a Giuseppe Chierchiát használta. 

2001-ben jelent meg Lola Massey spanyol énekesnővel közös albuma, a Distintos, amelyen számos klasszikus régi sláger (Strangers in the Night, Pata Pata, Venus, Stumblin´In stb.) mellett a Ma quale idea egyik verziója s elhangzik. A következő évben került forgalomba D’Angiò egyik legérdekesebb munkája, a Lettere a Federico Fellini című kétnyelvű lemez, melynek tíz felvétele az első CD-n olasz, a második CD-n spanyol nyelven hangzik el. (Az album olasz–francia változatban is eljutott a közönséghez.) 2016-ban jelent meg a Dagli italiani a Beethoven, melyről Pino azt nyilatkozta, hogy valószínűleg ez az utolsó albuma, egyfajta összegzése sokszínű zenei munkásságának. Olaszul, spanyolul és angolul énekel rajta, sőt egy arab dalt és egy Beethoven-szonátát is előad. Úgy gondolja, az album elsősorban azokhoz szól, akik nemcsak hallgatni szeretik a zenét, hanem szívesen gondolkodnak is a muzsika és a dalszövegek inspirációjára. D’Angiò nincs túl jó véleménnyel a jelen könnyűzenéjéről sem olasz, sem nemzetközi viszonylatban, s ez az egyik oka annak, hogy nem tervez újabb albumot. A másik ok, hogy nem nagyon szereti, ha énekesként emlegetik, mert szerinte ennél még a könnyűzenében is szerteágazóbb volt a tevékenysége. Nemcsak saját magának írt dalokat az elmúlt közel negyven évben, hanem olyan pályatársainak is, mint például Mina, Sergio Mallandro és Marina Occhiena (a Ricchi e Poveri volt énekesnője), nem is beszélve írói és színészi ténykedéséről, melyet ő maga előadó-művészete szerves részének tekint. Több évtizedes karrierje során Pino D’Angiò az egész világot beutazta. Többször koncertezett például Franciaországban, Belgiumban, Spanyolországban, Németországban, Chilében, Argentínában, Venezuelában, a volt Szovjetunióban, Ecuadorban, Kolumbiában, Bolíviában, az Egyesült Államokban és Kanadában. Az olasz mellett folyékonyan beszél franciául, spanyolul és angolul is, így jó néhány dalát ezeken a nyelveken is lemezre énekelte, illetve élőben is előadta. 

Fesztiválszereplések 

1980-ban Pino a Gondola D'Argento című dallal fellépett a velencei könnyűzenei versenyen, melynek műsorvezetője abban az évben Amanda Lear és Enrico Beruschi volt. A hazai előadók versenyében Pupo Cosa farai, a külföldiek közül a holland Spargo You and Me című versenyszáma bizonyult a legjobbnak. 1981-ben D’Angiò az Un concerto da strapazzo című szerzeményével a veronai Festivalbar seregszemléjén vett részt. Hazája könnyűzenéjét olyan előadók képviselték, mint például a Ricchi e Poveri (M'innamoro di te), Gianna Nannini (Vieni ragazzo), Nada (Dimmi che mi ami che mi ami che tu ami che tu ami solo me), Riccardo Fogli (Malinconia), Umberto Tozzi (Notte rosa), Loredana Bertè (Ninna Nanna) és Drupi (10.08.80 Un'estate fa), míg a nemzetközi könnyűzenét olyan sztárok reprezentálták, mint például Phil Collins (In the Air Tonight), Joe Dolce (Shaddap You Face), Keith Marshall (Only Crying), a Trix (C’est la vie), Eddy Grant (Can’t Get Enough of You) és George Harrison (All Those Years Ago). (A versenyt egy számomra teljesen ismeretlen énekesnő, Donatella Rettore nyerte a Donatella című dallal.) Pino a következő évben szintén fellépett a Festivalbar programjában, ezúttal a Make Me a Sandwich című szerzeménnyel. Versenytársai között ismét ott volt Loredana Bertè (Non sono una signora), Umberto Tozzi (Eva) és Nada (Ti stringerò), valamint Alice (Messagio), Peppino Di Capri (Forever), Gianni Morandi (Marinaio) és sokan mások, míg a külföldi könnyűzene képviseletében az Imagination (Music and Lights), David Bowie (Cat People), Elton John (Blue Eyes), a Chicago (Hard to Say I’m Sorry), a Genesis (Paperlate), a Roxy Music (More Than This) és a Lime (Baby, We're Gonna Love Tonite) is színpadra lépett. Az első helyen hármas holtverseny alakult: Loredana Bertè (Non sono una signora), Miguel Bosé (Bravi ragazzi) és Ron (Anima) versenydala ugyanannyi szavazatot kapott. A színfalak mögött kisebbfajta botrányba fulladt Pinónak az 1989-es sanremói dalfesztiválon való szereplése. Eleve nem akart indulni a versenyben, mert nem érzi magáénak a fesztivál szellemiségét és giccsbe hajló külsőségeit, kiadója azonban ragaszkodott a részvételéhez. A szervezők viszont – egy évtizeddel a pályakezdése után és egy világslágerrel a háta mögött! – a feltörekvő tehetségek kategóriájában indították a Bella Margherita című szerzeményével. A visszalépés különféle retorziókkal járt volna, így D’Angiò végül csak a produkció közben színlelt rosszulléttel tudta kiszabadítani magát a kínos helyzetből. 

Pino és a film 

Azt hiszem, egy átlag filmbarát hosszabb-rövidebb időre elgondolkodna, ha arra kérném, hogy nevezzen meg legalább egy külföldi filmrendezőnőt. Pedig vannak néhányan, és nem is akárkik: Agnès Varda, Věra Chytilová, Larisza Sepityko, Liliana Cavani, Margarethe von Trotta és a többiek. Az olasz Lina Wertmüllerre valószínűleg kevesen gondolnának, pedig ő volt az első nő, akit a legjobb rendezőnek járó Oscar-díjra jelöltek 1977-ben a Világszép Pasqualino (1975) című filmjéért. (Ugyanezen alkotásáért mint forgatókönyvírót is nevezték.) 1978-ban kezdődött Lina és Pino együttműködése, az előzményekről azonban jelenleg nincsenek közelebbi információm. Egy interjúban Wertmüller azt mondta, hogy mindig olyan tehetséges zenészekkel kereste az együttműködést, akik szerzeményeikkel képesek érzékeltetni a film lényegét és az egyes jelenetek hangulatát, és akiknek zenéje közel áll az ízléséhez. A két művész első közös filmje, az 1978-as Véres föld (Magyarországon csak a tévében láthattuk) cselekménye a harmincas években játszódik. A Sophia Loren által játszott állapotos hősnő férjét megölte a maffia, s az asszony elvetélt. Szeretne bosszút állni az őt ért tragédiáért, ám mindenki retteg a bűnszövetkezettől, melynek egyik feje ráadásul szemet vet a szenvedélyes özvegyre… D’Angiò és Wertmüller együttműködése csak a nyolcvanas évek közepétől bontakozott ki igazán. Nem térek ki részletesen ezekre a filmekre, mivel többségüket nem láthattuk, vagy már elfeledtük, és kísérőzenéjük sem vált saját jogon olyan klasszikussá, mint mondjuk Ennio Morricone jó néhány filmzenéje. 

Visszatérve a Wertmüllerrel közös alkotásokra, a Notte d'estate con profilo greco, occhi a mandorla e odore di basilico (1986) című fekete komédiát Olaszország a legjobb idegen nyelvű film Oscar-díjára is nevezte, de nem jutott be a legjobb öt közé. Egy rendhagyó emberrablási történetet láthatunk (főszereplők: Mariangela Melato és Michele Placido), ismét szicíliai miliőben. Az Egy holdfényes éjszakán (1989) főszerepeit olyan sztárok játsszák, mint Rutger Hauer, Nastassja Kinski, Peter O’Toole, Faye Dunaway és Dominique Sanda. A főszereplő újságíró elhíreszteli magáról, hogy HIV-fertőzött, mert ily módon akarja tanulmányozni az emberek spontán reakcióit. Egyik ismerőséről viszont kiderül, hogy valóban fertőzött, ráadásul egyik közös hölgyismerősükkel mindketten testi kapcsolatba kerültek… A Szombat, vasárnap és hétfő (1990) a legendás nápolyi komikus, Eduardo De Filippo színműve alapján készült, a női főszerepet ismét Sophia Loren alakította. Az Egy autószerelő és egy fodrásznő politikai és szerelmi csatározásai (1996) tipikus Wertmüller-film, a nemek kapcsolatát az aktuálpolitikai problémák és a társadalom vonatkozásában vizsgálja. Pino mind ez idáig utolsó filmzenéje A két mesterlövész (2012) című francia vígjátékhoz íródott, melynek hét mulatságos története a férfiúi hűtlenkedés témáját járja körül hét különböző rendező szemszögéből nézve. 

A színész 

Pino D’Angiò a színjátszás területén is kipróbálta magát. Verzella szerepét játszotta Giuseppe Tornatore első mozifilmjében, A hírhedt nápolyiban (1986). A történet főszereplője a Professzor álnévre hallgató bűnöző (az amerikai Ben Gazzara megformálásában), aki épp börtönbüntetését tölti, mert megölte azt a férfit, aki túlságosan nagy érdeklődést tanúsított hősünk húga iránt. A Professzor a rácsok mögött határozza el, hogy szembeszáll a nápolyi maffiával, a Camorrával, és ebben egyebek mellett húga segítségére is szüksége van. A terv eleinte kivitelezhetőnek látszik, de aztán egyre több nehézség merül fel, egyre több gyilkosság történik a cél elérése érdekében… Ezután állítólag Martin Scorsese is filmszerepet ajánlott Pinónak, ám ő visszautasította a felkérést. Manapság leginkább a MeToo-botrányok kapcsán hallani Woody Allenről, aki egyszer azt nyilatkozta, hogy olaszországi népszerűségét nagymértékben olasz szinkronhangjának, Oreste Lionellónak köszönheti, aki szerinte nálánál is jobb színész. Nos, Lionello többször is meghívta Pinót, hogy részt vegyen egy-egy Woody Allen-film szinkronizálásában, mint például a Kairó bíbor rózsája (1985), a Broadway Danny Rose (1984) vagy A varázsige: I Love You (1996). Az olasz közönség színpadi színészként is ismerheti D’Angiòt. 2005-ben a Molière-mű alapján született L'Avaro Napoletano című előadásban lépett színpadra, Gigi De Luca rendezésében. Pino írta Az éjszaka, amikor Glenn Miller és George Gershwin vacsorázni ment című kétfelvonásos zenés vígjátékot. A 2007-es előadásokon Millert maga D’Angiò alakította (a zene is részben saját szerzeménye), Gershwint pedig Nino Castelnuovo, aki valaha Catherine Deneuve partnere volt A cherbourgi esernyők (1964) című klasszikus filmmusicalben. Pino elmondta, hogy nagy tisztelője Millernek és Gershwinnek, akik bár kortársak voltak, állítólag sosem találkoztak, ezért legalább a színpadon szerette volna összehozni őket. Hogy mennyire nem a valóságot követi a darab, annak egyik bizonyítéka, hogy Gershwin harminckilenc éves korában halt meg, míg a szerepét alakító Castelnuovo a premier évében már hetvenegy éves volt. 

Jótékonyság és szakmai elismerések 

Pino D’Angiò az egyik alapító tagja az olasz énekesek jótékony célok érdekében szervezett focicsapatának, melyben rajta kívül olyan hírességek játszottak az elmúlt évtizedekben, mint például Gianni Morandi, Eros Ramazzotti, Riccardo Fogli, Umberto Tozzi, Pupo, Luca Barbarossa, Andrea Mingardi és mások. A művészek 1981-től napjainkig több mint negyvenmillió eurót adományoztak különféle jótékony célokra. Pino 2001-ig bezárólag a válogatott nyolcvanhat meccsén vett részt mint balszélső, és huszonhat gólt lőtt. A Sony Music 2003-ban World Tribute to the Funk címmel egy DVD-t jelentetett meg, amelyet egy világméretű funky enciklopédiának szánt. Ezen a kiadványon Pino D’Angiò az egyetlen olasz művész, és 2001-ben az amerikai Rhythm & Soul Music Award könnyűzenei díjat is egyedüli olasz előadóművészként vehette át. Ő maga rendkívül büszke arra is, hogy olyan kimagasló művészek gratuláltak már neki könnyűzenei munkásságához, mint például Ennio Morricone és Monica Vitti. 

Magánélet

Pino D’Angiò nős ember, 1992-ben született a fia, Francesco. 2005-ben szarkómát, 2009-ben pedig torokrákot diagnosztizáltak nála, ezzel hat év alatt hétszer operálták. Betegségei értelemszerűen erősen hátráltatták sokirányú karrierjét, de végül mindegyikből felépült. A művész az új évezredben Amalfiban (Campania régió, Salerno megye) él. Magánemberként sokféle zenét és előadót kedvel, mint például a Pink Floyd, a Dire Straits és a Kid Creole & The Coconuts. 

ÉNEKESI DISZKOGRÁFIA 

Kislemezek, maxik 

* 1979: È libero, scusi? / La bottega di Mefistofele 

* 1980: Ma quale idea / Lezione d'amore 

* 1981: Ma quale idea / Me ne frego di te 

* 1981: Un concerto da strapazzo (Scusate sono impazzito) / Me ne frego di te (Disco Charleston) 

* 1981: Okay Okay / Una notte da impazzire / Mannaggia rock and roll 

* 1981: Okay Okay / Me ne frego di te 

* 1981: Okay Okay / Signorina 

* 1981: Okay Okay / Notte d’amore 

* 1981: Una notte da impazzire / Signorina 

* 1981: Una notte da impazzire / Okay Okay 

* 1981: Una notte da impazzire / Notte d’amore 

* 1982: Fammi un panino / Questo amore è un motore 

* 1982: Fammi un panino / Julius Caesar Plum-Cake Dance 

* 1982: Ti regalo un reggae and roll / Cosi grassa come sei 

* 1982: Ti regalo un reggae and roll / Un po d’uva è un liquore 

* 1983: Evelonpappà evelonmammà / Mani in alto 

* 1983: Evelonpappà evelonmammà / Zitti buffoni 

* 1983: Evelonpappà evelonmammà / Una notte maladetta 

* 1983: Evelonpappà evelonmammà / I tabaccai 

* 1983: Una notte maledetta / I tabaccai 

* 1983: Una notte maledetta / Il rapido di mezzanotte / Zitti buffoni / I tabaccai 

* 1983: Che strano amore questo amore / Cosi grassa come sei 

* 1983: Mais quelle idée (Lache le collant) / Notte d’amore 

* 1984: Il rapido di mezzanotte / Una notte maledetta 

* 1985: Sono Latino / È libero, scusi? 

* 1987: Più sexy / Alquanto arrabbiati (Pino D’Angiò & tutti gli altri... néven) 

* 1987: Più sexy (Version Española) / Più sexy (Version Italiana) 

* 1987: Più sexy (Part 1) / Più sexy (Part 2) 

* 1987: Più sexy / Più sexy (Versione francese) 

* 1988: Speedy Gonzalez / Chiquita 

* 1988: Chiquita / Tutti gatti 

* 1988: Lettera Universale / Ma quale idea 

* 1988: Ma quale idea / Favole 

* 1988: Ma quale idea / Lezione d'amore / Okay Okay 

* 1988: Non ti ricordi di me / Favole 

* 1989: Bella margherita / Gente intelligente 

* 1990: The Age of Love 

* 1990: Ma Quale Idéa (Remix 90 – By The Ray Mix Gang) / Ma Quale Idéa (Original Version) 

* 1991: Gli sgarbi si pagano / L'inverno 

* 1991: Without Without You / Montecarlo 

* 1991: Lasciami Toccare / Without Without You 

* 1991: Ma quale idea (Dub Version) / Ma quale idea (Remix '91) 

* 1995: Ma quale idea (Version Originale) / Ma quale idea (Remix) 

* 1999: Ma quale idea (Radio Version 2000) / Ma quale idea (Radio Club Version) / Ma quale idea (Funky Version) 

* 2000: Tropezando (Stumblin´In) (Versión Español) / Stumblin´In (Tropezando) (Versión Inglés) / Cuando Amanece (Pino D’Angiò & Lola Massey) 

* 2000: Ma quale idea (Extended Version) / Back to Balla (Dub Mix)

* 2000: Ma quale idea (Radio Edit) / Back to Balla (Dub Mix) 

* 2002: Farfalle / Papillons / Mariposas 

* 2006: Ma quale idea / Okay Okay 

* 2016: Ma quale idea (Jamie Lewis Sex On The Beach Mix) / Ma quale idea (Francesco Cofano Mix) 

* 2016: Ma quale idea (Jamie Lewis Sex On The Beach Mix) / Ma quale idea (Francesco Cofano Mix) / Ma quale idea (Francesco Cofano Sensual Mix) 

* 2016: Okay Okay (Original Remastered) / Okay Okay (Sleazy Mcqueen & VinylAddicted Edit) / Okay Okay (Lillo Carillo & Deaf Kick Edit) / Hey Ciao Tu (Guido Minisky / The Reflex Edit) 

Albumok 

* 1981: ...Balla! (Ma quale idea címmel is megjelent) 

* 1982: Ti regalo della musica 

* 1983: Una notte maledetta (Evelonpappà evelonmammà címmel is megjelent) 

* 1985: Sunshine Blue 

* 1988: Gente sì & gente no 

* 1989: Dancing in Jazz 

* 1991: STS: Siamo tutti stufi 

* 1996: Notte d'amore (Pino D’Angiò & Powerfunk néven) 

* 2001: Distintos (Pino D’Angiò & Lola Massey) 

* 2002: Lettere a Federico Fellini (2 CD) 

* 2010: The Only One 

* 2016: Dagli italiani a Beethoven 

Válogatások 

* 1999: Una notte maledetta 

* 1999: I successi 

* 1999: Ma quale idea? e le altre storie 

* 2002: I grandi successi 

* 2005: Ma quale idea? 

FILMZENÉK 

* 1978: Véres föld (Fatto di sangue fra due uomini per causa di una vedova. Si sospettano moventi politici) (Dangio néven) 

* 1986: Notte d'estate con profilo greco, occhi a mandorla e odore di basilico 

* 1989: A titkos tizedik (Il decimo clandestino) (tévéfilm) 

* 1989: Egy holdfényes éjszakán (In una notte di chiaro di luna) 

* 1990: Szombat, vasárnap és hétfő (Sabato, domenica e lunedì) 

* 1992: Io speriamo che me la cavo 

* 1996: Egy autószerelő és egy fodrásznő politikai és szerelmi csatározásai (Metalmeccanico e parrucchiera in un turbine di sesso e di politica) 

* 1999: La coccinella (rövidfilm) 

* 2012: A két mesterlövész (Les infidèles) 

VIDEÓK 

È libero, scusi? 

Ma quale idea 

Ma quale idea (Original Extended Version)

Me ne frego di te (csak zene!)

Un concerto da strapazzo  

Okay Okay 

Signorina 

Notte d’amore 

Julius Caesar Plum-Cake Dance (csak zene!) 

Ti regalo un reggae and roll (csak zene!)

Evelonpappà evelonmammà 

Gente intelligente (csak zene!) 

Chiquita (csak zene!)

Lettera Universale (csak zene!)

The Age of Love

Tontitos en la playa (Pino D’Angiò & Lola Massey)

Strangers in the Night (Pino D’Angiò & Lola Massey) (csak zene!)

PATTO

A nyugatnémet Patto duó 1984-ben figyelemre méltó sikert aratott a Black and White című angol nyelvű dallal. A formáció neve a két énekes keresztnevének (PATrick és ThOmas) kombinálásából származik. A duó debütáló albuma iránt sajnos a vártnál szerényebb érdeklődés mutatkozott, ezért a Patto pályafutása még a nyolcvanas évek első felében véget is ért. Később mindkét előadó tragikus körülmények között vesztette életét. Szigorú és kissé cinikus vélemények szerint a Patto rövid munkássága a rapzene felhígítására tett kísérlet volt, hogy ezt a nyolcvanas évek elején feltörekvőben lévő és még progresszívnek minősülő stílust befogadhatóvá tegyék a háziasszonyok és a nyárspolgárok számára is. Ez a törekvés két évvel később egy másik duó, a holland MC Miker G & Deejay Sven esetében látványosabb, de hasonlóan rövid életű sikereket (Holiday Rap, Celebrate Rap) eredményezett. 

TAGOK 

* Patrick Gammon [Philip Greenway Gammon] (1956. január 15. – 1996. október 28.) 

* Thomas Fuchsberger [Thomas-Michael Fuchsberger] (NSZK, München, 1957. augusztus 5. – Németország, Kulmbach, 2010. október 14.) 

KARRIERTÖRTÉNET 

A kezdetek 

A Patto énekeseiről keveset lehet tudni, de azt igen, hogy társulásuk előtt már mindketten rendelkeztek zenei tapasztalatokkal. A színes bőrű Patrick Gammon a hetvenes évek derekán Ike és Tina Turner kísérő együttesében zongorázott. Szólókarrierje 1976-ban kezdődött a diszkózene jegyében. Első két kislemeze, a Party Hardy (What I Like to Do) és a (Fly Me High) Dancing Shoes angol cégeknél jelent meg. Mindkét single az amerikai diszkózene hatását tükrözi, Gammon énekstílusa a (Fly Me High) Dancing Shoes című dalban helyenként Sylvesterére emlékeztet, legalábbis engem. 1977 végén az olasz Durium lemezcég égisze alatt Patrick diszkófeldolgozást készített a The Rolling Stones tizenhárom évvel korábbi klasszikusából, az (I Can't Get No) Satisfactionből. Ez tekinthető legismertebb szólófelvételének, 1978-ban több tévéshow-ba is meghívták vele. A nyugatnémet Musikladen 37. adásában is fellépett, többek között egykori „főnökasszonya”, Tina Turner, valamint Bonnie Tyler, a Blondie, a Sheila & B. Devotion, a Baccara és mások társaságában. 1979-ben újabb kislemezek (Cop An Attitude, Yo' Chevy (Chevrolet), Don't Touch Me) következtek, de sem ezekkel, sem albumaival nem sikerült az igazán nagy sztárok közé emelkednie. „Egyedül nem megy” – vonta le a tanulságot, ezért a nyolcvanas évek első felében ideig-óráig különféle együttesekhez csatlakozott. Részt vett például a Chime nevű stúdióegyüttes 1980-as (Keep It Up) és 1982-es (Disco) albumának elkészítésében, ám ezek a kiadványok csupán mérsékelt érdeklődést keltettek, hiszen a diszkó addigra már Európában is többé-kevésbé lefutott. Gammon ekkor átnyergelt a rockzenére, és megalapította a Gammarock nevű formációt, amelynek nemcsak vezetője volt, hanem énekese és billentyűse is. Zenésztársai: Eric Mena (Don Errico Zanantonio de Mena; gitár), Günter Winkler (dobok) és Reginald Worthy (ének, basszusgitár). Az 1982-ben kiadott (Don’t) Fool Around című kislemezzel és a Spread the News című LP-vel rögvest le is zárult a Gammarock pályafutása, a tagok azonban időnként vendégként segítették egymást egyéb projektjeikben is. 1983-ban Patrick színészként is bemutatkozott: nem énekest, még csak nem is billentyűst, hanem egy Amadu nevű dobost játszott a Magyarországon is népszerű krimisorozat, a Derrick egyik epizódjában, amely a Via Genua címet kapta. (A Magyar Televízió Genován át címmel vetítette.) 

Thomas Fuchsberger színész szülők gyermeke. Édesapja, Joachim Fuchsberger (1927–2014) a német nyelvterület egyik sztárja volt, hazánkban azonban kevésbé ismerik a nevét, mert filmjeinek és sorozatainak többsége nem jutott el hozzánk. Az édesanya – Fuchsberger második felesége –, Gundula Korte színművésznő az ötvenes évek derekán játszott néhány filmben, Thomas születése után visszavonult, és a családnak szentelte magát. Tommy 1977-ben a müncheni Richard Strauss konzervatóriumban kezdte meg zenei tanulmányait, melyeket 1979-től az Egyesült Államokban, a bostoni Berklee College of Musicban folytatott. A countryzene fellegvárában, Nashville-ben készültek első stúdiófelvételei. A zenei pálya mellett érdeklődött a fotózás iránt is, különböző müncheni sajtóorgánumok számára dolgozott szabadúszó fotósként. A német nagyközönség előtt mint énekes 1981-ben mutatkozott be, amikor a Josefine című dalával benevezett az Eurovíziós Dalfesztivál német selejtezőjére. A zenét ő szerezte, a szöveget édesapja írta. Tizenkét induló közül a hetedik helyet szerezte meg. (A válogatót Lena Valaitis nyerte a Johnny Blue című slágerrel, amely a nemzetközi versenyen második lett.) A következő évben az Ich würde gerne bei Dir sein című szerzeményt nevezte a selejtezőre. Ismét ő volt a zeneszerző, és édesapja a szövegíró, magát a dalt azonban nem Thomas, hanem Jürgen Marcus énekelte. Jürgen az ötödik lett: a német elődöntőt és később a nemzetközi versenyt is Nicole nyerte az Ein bißchen Frieden című dallal. (Magyar nyelven a Neoton Família énekelte Egy kis nyugalmat címmel.) 1981 és 1983 között öt kislemez jelent meg Thomas nevével. 

A sztárcsinálók arra számítottak, hogy a kellemes hangú, jó megjelenésű fiatalember a közönség egyik kedvence lesz – különösen a lányoké és hölgyeké –, hiszen a Fuchsberger név jó ajánlólevelet jelentett. Ezek a remények mégsem váltak maximálisan valóra: Thomast ugyan megismerte a közönség, de már azokban az években is akkora volt a felhozatal jóképű, rokonszenves, bár őszintén szólva nem különösebben kimagasló férfi szólistákból, hogy Fuchsbergernek nem sikerült az olyan szupersztárok közé kerülnie, mint amilyen Engelbert Humperdinck, Roy Black vagy Rex Gildo volt. Néhány pillanatig látható volt A rajongó (1982) című nagy feltűnést keltett horrorfilmben: önmagát játszotta, egy népszerű slágerénekest. (Egy másik jelenetben édesapjának is volt egy cameója.) A különös történet egy zavart elméjű tizenéves lányról szól – a nyolcvanas évek német üdvöskéje, Désirée Nosbusch alakította –, aki ellenállhatatlanul vonzódik egy új hullámos sztár iránt. Össze is jönnek, a néző már-már happy endre gyanakszik, hiszen az énekes még kulcsot is ad a lánynak az otthonához. Ám amikor bejelenti, hogy nélküle megy egy hosszabb vakációra, a tini lány hirtelen felindultságában agyonveri szerelmét egy szoborral, aztán feldarabolja a holttestet, a testrészeket lefagyasztja, majd apránként megfőzi és megeszi, a lisztté darált csontokat pedig szétszórja az utcán… A film zenéjét a Neue Deutsche Welle (német zenei új hullám) egyik sztárcsapata, a Rheingold szerezte, énekesük, Bodo Staiger játszotta a férfi főszerepet. Az opusz iránti érdeklődést egy skandalum is fokozta: Désirée Nosbusch beperelte Eckhart Schmidt rendezőt, mivel a Staigerrel közös szexjeleneteiről készült fotókat az engedélye nélkül felhasználták a film reklámozásához. A művésznő emiatt sikertelenül próbálta megakadályozni A rajongó forgalmazását. Miután a botrány hullámai elültek, a mosolyszünet még eltartott egy darabig, végül Nosbusch és Schmidt békét kötöttek. 

Fekete és fehér 

A Patto megalakulásáról szóló közlemények szerint Patrick és Tommy már korábbról ismerték egymást (ugyanahhoz a lemezcéghez kötötte őket szerződés), többször is buliztak együtt, így egy idő után felmerült az ötlet, hogy mi lenne, ha közösen csinálnának valamit. A társulásban feltehetően szerepet játszott Paul McCartney és Stevie Wonder közös dala, az 1982-es Ebony and Ivory (Ébenfa és elefántcsont) világsikere is. A cím és a dalszöveg nem csupán a hagyományos zongora billentyűire utal (a fekete billentyűk ébenfából, a fehérek elefántcsontból készültek), hanem a faji kérdéseket is pedzegeti. (A Dél-Afrikai Köztársaság például 1994-ig apartheid politikát folytatott.) A siker hatására a könnyűzenében hirtelen a korábbinál is menőbb lett a fekete-fehér párosítás. McCartney a következő évben ráerősített erre a divatra, amikor egy újabb világsikerű duettet hozott össze Say Say Say címmel, ezúttal Michael Jacksonnal. Gammon és Fuchsberger személyében is egy fekete és egy fehér előadóművész társult egymással Patto néven. A közhiedelemmel ellentétben ez a név nem nem a spanyol pato (kacsa) szóból származik, hanem a két énekes keresztnevének kombinálásával született meg: PATrick és ThOmas. Bemutatkozó kislemezük címe mi más is lehetne, mint Black and White (Fekete és fehér)? Ahogyan McCartney-nak és Wondernek, úgy a Patto előadóinak is voltak közéleti ambícióik, hiszen a szövegben ilyesmiket énekelnek: „Black and white / It's like day and night / There's no wrong, just right in black and white! / Black and white! […] You call us n*ggers, but I got news for you / We're calling us n*ggers too!” 

A nem túl bonyolult szöveghez populáris hangszerelés társult, amely valóságos felüdülés volt a szirupos német slágerek és a Neue Deutsche Welle minimálzenéi után. Egyes források úgy tudják, ez volt az első német rapfelvétel. A német nyelvterületen a Black and White határozottan bejött a közönségnek: az NSZK slágerlistáján például tizenhat hétig szerepelt, és a hatodik helyig jutott, svájci karrierje pedig tizenhárom hétig tartott, és a toplista második helyéig tornázta fel magát. Az osztrák fogadtatás valamelyest hűvösebbnek mondható: Ausztriában csupán négy hétig volt a legjobbak között, és a tizenharmadik helynél magasabbra nem jutott. A német sikeren felbuzdulva a Patto készített egy albumot is. A nyolc dalt Gammon és Fuchsberger írta vagy együtt, vagy külön. (A nagy sláger, a Black and White megírásában a lemez producere, Mal Luker is részt vett.) A háttérvokálban három hölgy énekelt: Victoria Miles, Judy Cheeks és Patricia Shockley. Közülük Judy Cheeks volt a legismertebb, 1978-ban figyelemre méltó sikert ért el a Mellow Lovin’ című slágerrel, amely jelen sorok írójának egyik kedvence abból a korszakból. A Patto albumát a nyolcvanas évek egyik legjelentősebb német kiadója, a Teldec forgalmazta. A menedzsment és az énekesek a Casablanca című daltól reméltek egy újabb, még nagyobb sikert, ami nem következett be, noha nekem például sokkal jobban tetszik, mint a Black and White. A lemezklubokban gyakran játszották, a slágerlistákon azonban nem jutott számottevő pozícióba egyik országban sem. A harmadik kislemez, a D.A.N.C.I.N. (T.A.N.Z.E.N.) sem változtatott a helyzeten, ezért a Patto 1984-ben megszűnt. 

Külön utakon 

Rögtön meg is cáfolom mindazt, amit az előző alfejezet végén írtam, hiszen pusztán az LP sikertelensége szerintem nem kielégítő magyarázat a formáció gyors megszűnésére, különösen ha arra gondolunk, hogy mindkét énekes zenei karrierje egy ideig a Teldecnél folytatódott. Szóval szerintem egy-két újabb Patto-kislemez még belefért volna a próbálkozásokba, elvégre ebben a szakmában nem mindenki az első albumával dobta a legnagyobbat. Ráadásul Patrick és Thomas oly rövid ideig dolgozott együtt, hogy az se túl valószínű, hogy megromlott volna közöttük a korábbi jó viszony, ámbár a könnyűzene szolgáltat példát erre is, elég csupán a Santa Esmeralda pályakezdésére gondolni. A találgatások helyett azonban nézzük a konkrétumokat! Patrick 1984-es albuma, a Cold Fever egy kevésbé ismert filmdráma, a Kaltes Fieber zenéjét tartalmazza. (Az album és a film címe egyaránt hideg lázat jelent.) A kiadvány megkapta a legjobb filmzenealbumnak járó Német Filmdíjat. Sem ez, sem újabb kislemezei és albumai nem hozták meg Patricknak azt a valóban nagy áttörést, amelyben már bő egy évtizede reménykedett. Talán ez is szerepet játszott abban, hogy rászokott a kábítószerre. 1986-ban drogok hatása alatt balesetet szenvedett, amelyben lebénult a keze. Ez egy billentyűs számára különösen nagy csapást jelent, emiatt Gammon évekig nem hallatott magáról. 1993-ban megpróbálkozott a visszatéréssel, azonban az Outch Baby című új dala sem hozott jelentős fordulatot a karrierjében. A sorscsapások viszont folytatódtak: Patrick AIDS-fertőzést kapott, 1996-ban pedig tüdőrákban elhunyt. Mindössze negyvenéves volt. 

Az igazán kiugró sikerek Thomas Fuchsbergert is elkerülték, aki a Patto utáni popzenei felvételeit különféle művészneveken hozta forgalomba. TMF néven 1984–85-ben három kislemezt jelentetett meg, mindegyiknek ő volt a zeneszerzője: California Cadillac, Eye to Eye, I’m Not Nervous. Az Eye to Eye vendégsztárja az amerikai Joe Esposito – Donna Summer kísérő együttese, a Brooklyn Dreams tagja – volt. Esposito 1983-ban komoly nemzetközi sikert ért el a Solitary Men című albumával, amely Giorgio Moroderrel közös produkció volt, illetve a Flashdance című filmben előadott Lady, Lady, Lady című dalával. A TMF 1985-ös kislemeze, az I’m Not Nervous elkészítésében a fentebb már említett Judy Cheeks nemcsak énekesnőként, hanem szövegíróként is részt vett. 1988-ban Fuchsberger Fun Gang néven egy kislemezt, Poesia néven pedig egy albumot jelentetett meg. 1984 és 2007 között filmzenéket is írt. Nekünk, magyaroknak a legelső a legérdekesebb, a Popcorn & Paprika (1984) ugyanis magyar–nyugatnémet koprodukció volt. Szalkai Sándor alkotása eredetileg mozifilmnek készült, Magyarországon azonban csak a televízió mutatta be Szerelem száz háton címmel. A pikáns tinivígjáték egy nemzetközi úszótáborban játszódik, s nemcsak a fiatalok, hanem az edző szerelmi ügyeibe is bepillantást enged. A különböző tévésorozatok és szórakoztató műsorok mellett Fuchsberger reklámzenéket is írt, például a Kraft Foods, az Astor és a L'Oréal számára. Folytatta fotósi ténykedését is, és 2002-ben műsorvezetőként is láthatta őt a német közönség az ottani X-Faktorban. 2008-ban Gefühlsecht címmel egy német nyelvű könnyűzenei CD-t jelentetett meg. 

A nyolcvanas években Tommy feleségül vette Silvia Mrose stewardesst, aki két gyermeket szült neki: Jennifert és Julient. A házaspár 1990-ben elvált. Valószínűleg nem sikerült békében búcsút mondaniuk egymásnak, mert Fuchsberger évekig nem látta a gyerekeit. Élete utolsó éveiben Cornelia Corba színésznővel élt együtt. 2010-ben Jenny Fuchsberger levelet írt az apjának, hogy látta a tévében, és szeretne vele találkozni. Thomas boldogan beleegyezett, és úgy tűnt, a családi béke két évtized után helyre fog állni. A Sors azonban nem így akarta. Fuchsberger állítólag 1977 óta tudott arról, hogy cukorbeteg, és ebben a témában több könyvet is megjelentetett. Példát akart mutatni az embereknek, hogy a cukorbetegség mellett is lehet aktív, teljes életet élni. 2010. október 14-én mint díszvendég részt vett a kulmbachi akadémia egyik rendezvényén és az azt követő fogadáson. Ezután sétálni ment, hogy kiszellőztesse a fejét. Órák múlva sem tért vissza a szállodai szobájába, ezért nagy erőkkel keresni kezdték. Holttestét a Mühlbach folyóban találták meg, a vízimalom közelében. A nyomozás kizárta a bűncselekményt és az öngyilkosságot is. Az ügyet tragikus balesetként zárták le: feltételezhető, hogy a Fuchsberger által a fogadáson elfogyasztott alkohol hipoglikémiás rohamot idézett elő, melynek következtében az énekes eszméletlen állapotban a folyóba zuhant, és belefulladt a körülbelül két méter mély vízbe. 

PATRICK GAMMON-DISZKOGRÁFIA

Kislemezek, maxik 

* 1976: Party Hardy (What I Like to Do) / Party Hardy (Disco Version)

* 1978: (Fly Me High) Dancing Shoes / Spinning on Top of the Hill 

* 1978: (Fly Me High) Dancing Shoes / Don’t Let the Sun Go Down 

* 1978: (I Can't Get No) Satisfaction / When Can I See You? 

* 1979: Cop An Attitude / My Song in G 

* 1979: Share It / Cruisin’ / My Island / Yo' Chevy (Chevrolet) (Smokey Robinson & Patrick Gammon) 

* 1979: Yo' Chevy (Chevrolet) / Later for Love 

* 1979: Don't Touch Me / Cop An Attitude 

* 1983: Do My Ditty / T. O. P. 

* 1983: Do My Ditty / Do My Ditty (Instrumental) 

* 1984: Cold Fever / The Beat 

* 1985: Help Me! / Tough Luck 

* 1986: Cruel And Unusual (Dance Mix) / Cruel And Unusual (Radio Mix) / Cruel And Unusual (Track Mix) 

* 1986: Night Life / Tuff Luck 

* 1993: Outch Baby (Maxi Version) / Outch Baby (Radio Version) / Outch Baby (LP Version) / Put the Blame on Me 

* 1993: Outch Baby (Luxor Version) / Outch Baby (Radio Version) / Outch Baby (Instrumental Version) 

Albumok 

* 1978: Rawness 

* 1979: Don’t Touch Me 

* 1983: Spin the Jam (Live) 

* 1984: Cold Fever 

* 1985: Live Music 

* 1986: Emerge 

* ????: Live at the Bavaria 

Válogatás 

* 1991: Hits It Again 

THOMAS FUCHSBERGER-DISZKOGRÁFIA 

Kislemezek, maxik 

* 1981: T.V.-Television / Die graue Maus (Tommy Fuchsberger néven) 

* 1981: Josefine / Ich hab' das Alles nur geträumt (Tommy Fuchsberger néven) 

* 1982: Ab nach Amerika / T.V. (Tommy Fuchsberger néven) 

* 1982: Glaub' an dich selbst / Romantisch (Tommy Fuchsberger néven) 

* 1983: Kleine Gedanken werden oft gross / Ich würd' viel dafür geben 

* 1984: California Cadillac / California Cadillac (Instrumental) (TMF néven) 

* 1984: California Cadillac (Long Version) / California Cadillac (Radio Version) / California Cadillac (Instrumental) (TMF néven) 

* 1985: Eye to Eye / Eye to Eye (Instrumental) / Eye to Eye (Dub Version) (TMF néven) 

* 1985: Eye to Eye / Eye to Eye (Instrumental) (TMF néven) 

* 1985: I’m Not Nervous / I’m Not Nervous (Instrumental) (TMF néven) 

* 1988: First Fleet / Welcome to Sydney 

* 1988: Just for Fun / Fun Fun Fun (Fun Gang néven) 

Albumok 

* 1982: Glaub' an dich selbst 

* 1984: Popcorn & Paprika (Soundtrack) 

* 1988: Valet Parking (Valet Parking) 

* 1988: Mondo Tiziano (Poesia néven) 

* 2008: Gefühlsecht 

PATTO-DISZKOGRÁFIA 

Kislemezek, maxik 

* 1983: Black And White / Black And White (Instrumental) 

* 1984: D.A.N.C.I.N. (T.A.N.Z.E.N.) / Hocus Pocus 

* 1984: Casablanca / Casablanca (Instrumental) 

Album 

* 1984: Patto 

PATRICK GAMMON-VIDEÓK 

(Fly Me High) Dancing Shoes (csak zene!) 

(I Can't Get No) Satisfaction

Help Me!

THOMAS FUCHSBERGER-VIDEÓK 

Die graue Maus

Eye to Eye (Joe Esposito & Thomas Fuchsberger) 

I’m Not Nervous (Judy Cheeks & Thomas Fuchsberger) 

PATTO-VIDEÓK 

Black And White

Black And White (másik klip) 

D.A.N.C.I.N. (T.A.N.Z.E.N.)

Casablanca

ZENÉS AJÁNDÉKKOSÁR

Több mint két éve már, hogy utoljára írtam ebbe a blogba, mert egyéb irányú elfoglaltságaim miatt erre nem volt időm. Néha persze benéztem az adminoldalra, és meglepődve láttam, hogy mióta nem frissül a blog, azóta mintha nagyobb érdeklődés mutatkozna iránta, mint amikor még aktív voltam. Ezúton is köszönöm az érdeklődést, és ennek megőrzése érdekében inkább nem is ígérek olyasmit, hogy újra rendszeresen folytatni fogom a blogolást :), már csak azért sem, mert hamarosan megnyitom egy máshonnan áthozott blogomat, a Régi idők moziját. Mindazonáltal a csend megtörésére most következzék egy válogatás azok közül a régi kedvenceim közül, melyek előadói kevésbé közismertek, és részben ezért nem is tudtam még írni róluk. Bízom abban is, hogy ezek között néhányan talán felismerik egy-egy régóta keresett saját kedvencüket. (Sajnos a dalok többségéhez nem létezik vagy nem található klip, így csak a zene hallgatható meg. Hogy az oldal betöltésével ne legyen gond, rákattintható – a YouTube-ra vezető – linkeket készítettem, és nem beágyazott videókat.) Jó szórakozást!

1.  Fox & Promes: Robin Hood

2.  Expo: Walkie Talkie

3.  Honey: Superman Superman

4.  Fantasy: Singerman

5.  Laser: His Name Is Charlie

6.  Barbados Still & Show Company: Hot Volcano

7.  Christopher Stone: Shotgun Angel

8.  Stevie B.: City Jungle

9.  Sylvia: Y Viva España 

10. Supersempfft: Out of Time

11. Yellow Wave: Hongkong

12. Yellow Magic Orchestra: Technopolis

13. Heidi Brühl: You Are a Part of My Heart

14. First Patrol feat. Napoleon: The Streets of Miami

15. Laser Cowboys: Killer Machine

16. Lucas: We're Goin' to Live in Jamaica

17. Interface: Plastic Age

18. Yagmur: Ali Baba

19. Damian: Time Warp

20. Voyou: Houseman (Germany Calling) (Razormaid Mix)

21. S 50: Input

22: Sueño Latino: Sueño Latino

23. Hotline: Fantasy

24. Round One: In Zaire

25: Peru: Africa

BARRABÁS

A spanyol Barrabás együttes 1971-ben alakult Fernando Arbex dobos vezetésével. Két évvel később csatlakozott José Luis Tejada, akinek hangja meghatározóvá vált a formáció zenei világában. A Barrabás eredetileg dzsessz- és funkyelemekkel színesített latin rockot játszott, később azonban zenéje diszkóorientálttá vált. Az együttes 1978-ban feloszlott, 1980-ban azonban újjászerveződött. Korai korszakából a Woman, a Wild Safari és a Hi-Jack, diszkókorszakából pedig az On the Road Again és a The Lion (Don't Kill the Lion) című felvétele a legismertebb. 

TAGOK

Az eredeti felállás

* Fernando Arbex [José Fernando Arbex Miró] (Spanyolország, Madrid, 1941. május 28. – Madrid, 2003. július 5.) – dobok, ének (1971–78)

* Iñaki Egaña [Ignacio Egaña Azpeitia] (Spanyolország, Baszkföld, Portugalete, 1948.) – ének, basszusgitár (1971–1972, 1985-től)

* Tito Duarte [Ernesto Duarte Hernández] (Kuba, Havanna, 1946. augusztus 7. – Spanyolország, Córdoba, 2003. július 14.] – szaxofon, fuvola, kongadobok (1971–1978)

* Ricky Morales [Enrique Morales] (Fülöp-szigetek, Manila, 1945. május 25.) – szólógitár, ének (1971–1978)

* Miguel Morales (Fülöp-szigetek, Manila, 1949. április 17.) – ritmusgitár, basszusgitár, ének (1971–1978, 1985-től)

* Juan Vidal [Juan „Joao” Antonio Vidal] (Portugália, Lisszabon, 1945. január 10.) – ének, orgona, zongora (1971–1978)

Később csatlakoztak

* José María Moll [José María Moll de Alba y Fernández-Cela] (Spanyolország, Madrid, ?) – dobok (1972–1974 és 1980-tól)

* José Luis Tejada (Spanyolország, Barcelona, 1944. augusztus 16. – Spanyolország, Mataró, 2014. április 20.) – szólista (1973–1978, 1980–1983)

* Daniel Louis – dobok (1974–1978)

* Koky [Jorge Eduardo Maning] (Costa-Rica, ?) – gitár, háttérvokál (1980–1983)

* Jesús Gordaliza – basszusgitár, háttérvokál (1980–1983)

* Armando Pelayo – billentyűs hangszerek, háttérvokál (1980–1983)

KARRIERTÖRTÉNET

Az előzmények

Fernando Arbex tizenhat éves korában kezdett dobolni. 1964-ben Manuel Gonzálezzel (basszusgitár), Juan Pardóval (gitár) és Antonio „Junior” Moralesszel (gitár) közösen megalapította a Los Brincos együttest, amelyet „a spanyol Beatles”-ként reklámoztak. Valamennyien énekeltek is, ami zenei világuk egyik fő jellegzetességének számított. Noha már első felvételeik sikert arattak, Pardo és Morales két évvel később kiváltak, és duóban zenéltek tovább. Helyükre Vicente Jesús Martinez és Morales egyik fivére, Ricky érkezett. Az új felállást hamar elfogadta a közönség, mindazonáltal rövidesen Martinez is lelépett. Távozása után a harmadik Morales fiú, Miguel csatlakozott a zenekarhoz. Arbex úgy gondolta, hogy zenéjüknek haladnia kell a korral, ezért a Los Brincos a liverpooli hangzást idővel felcserélte a pszichedelikus rockkal. Ennek jegyében készült albuma, a Mundo, demonio y carne angol nyelvű változatban is megjelent – World, Evil & Body címmel –, ám akkora kudarcnak bizonyult, ami az együttes feloszlásához vezetett. Arbex 1970-ben egy újabb együttest alapított Alacrán (Skorpió) névvel, Iñaki Egaña (szólógitár, ének) és a kolumbiai Oscar Lasprilla (gitár, billentyűs hangszerek) közreműködésével. Az új formáció 1970-ben kiadta a Sticky / Take a Look Around You, Baby című kislemezét, a következő évben pedig a nevével azonos című debütáló albumát. A kiugró közönségsiker ezúttal is elmaradt, ám Arbex nem csüggedt. Időközben feladta a pszichedelikus rockzenével kapcsolatos ambícióit, és egy olyan együttest akart szervezni, amely a Santanához és az Osibisához hasonló zenét játszik. Ennek jegyében még 1971-ben megalakult a Barrabás. Az Alacránból átjött Iñaki Egaña, a néhai Los Brincost pedig Ricky Morales és Miguel Morales képviselte. További tagok: Tito Duarte (szaxofon, fuvola, kongadobok) és Juan Vidal (ének, orgona, zongora). 

A kezdeti sikerek 

A Barrabás 1972-ben készítette el első albumát az RCA Victor cégnél, amelynek igazgatója Ernesto Duarte volt, az egyik zenész, Tito Duarte édesapja. Az LP a rock & roll, a fekete zene, az afro-kubai rock és az úgynevezett música caliente stíluselemeit ötvözte. A nyolc felvétel mindegyike angol nyelvű, a kiejtésben amerikai akcentus érződik, ami miatt sokáig még Spanyolországban is azt hitték, hogy a Barrabás egy amerikai együttes. Elsőként a Wild Safari vált ismertté az egész világon: vezette az amerikai R&B slágerlistát, és toplistás volt a latin-amerikai országokban, Kanadában, Németországban és Franciaországban is. Hasonló sikert ért el a Woman, amely különösen a lemezklubokban örvendett nagy népszerűségnek, egyes szakmai weboldalak a diszkózene egyik előfutáraként értékelik. A sikerrel azonban megérkeztek a problémák is: Egaña valamilyen kábítószerügybe keveredett, és kivált a zenekarból. Arbex úgy ítélte meg, hogy a Barrabás ügyeinek intézése túl sok idejét és energiáját elveszi, ezért nem tud a kellő aktivitással részt venni a szorosan vett zenei munkában. A problémák megoldására két új zenész érkezett az együtteshez: José Luis Tejada énekesként pótolta Egañát (a basszusgitárosi pozíciót Miguel Morales vette át), míg a dobos José María Moll Arbex helyébe lépett. (Moll kezdettől fogva dobolt a Barrabás koncertjein, de csak 1972-ben lett hivatalosan is a zenekar tagja.)

A nemzetközi sikerektől a feloszlásig

Az új tagokkal készült el a Barrabás második albuma, az 1973 januárjában kiadott Power, amelyről a Mr. Money és a Children aratott kiemelkedő sikert. Előbbit az Egyesült Államokban reklámzeneként is felhasználták, utóbbi pedig Venezuelában valóságos himnusszá vált. Az együttes venezuelai koncertjének biztosítására állítólag még a hadsereget is bevetették. A latin-amerikai turné El Salvadorban, Nicaraguában, Panamában, Kolumbiában, Guatemalában és Peruban folytatódott: a záró koncertnek nem kevesebb, mint hatvanezer nézője volt. A nemzetközi sikernek köszönhetően a zenekar harmadik nagylemeze, a ¡Soltad a Barrabas! már nem az RCA Victor spanyolországi stúdiójában, hanem a hollywoodi MGM Polydor Studiosban készült, amelyet akkoriban a világhírű énekes-színész, a spanyolul folyékonyan beszélő Sammy Davis Jr. vezetett. Az LP-n hallható kilenc track közül a legelső, a Hi-Jack lett a legnépszerűbb, bizonyos országokban az album ezzel a címmel jelent meg. A dal vezette a spanyol slágerlistát, és első lett az amerikai diszkólistán is. 1975-ben a világhírű dzsesszzenész, Herbie Mann készített belőle egy sikeres feldolgozást, melynek vokálját Cissy Houston (Whitney Houston édesanyja) énekelte. A Hi-Jack időszakában felmerült az a lehetőség, hogy a Barrabás legyen a Rolling Stones amerikai turnéjának előzenekara, ehhez azonban az együttesnek az Egyesült Államokba kellett volna áthelyeznie a székhelyét. Arbex a zenekar tagjai között szavazásra bocsátotta a dolgot, aminek eredményeképpen az ajánlatot visszautasították. 

1974-ben különböző nézeteltérések miatt José María Moll távozott a Barrabásból, helyére Daniel Louis érkezett. Vele vették fel a zenekar következő három albumát, elsőként a Heart of the Cityt, amely bizonyos országokban a nagy sláger reklámértékét kihasználva Checkmate címmel jelent meg. Maga az LP azonban a vártnál szerényebb sikert aratott, a Billboard toplistáján például csak a 149. helyig jutott. Érdekesség, hogy az egyik track, az instrumentális Mellow Blow egyike volt a legelső maxilemezeknek, sőt a kiadónak, az Atlantic Recordsnak ez volt az első ilyen kiadványa. A Barrabás ötödik albuma, a Watch Out az Atlantic Records New York-i stúdiójában készült. A vendégzenészek között találjuk Herbie Mann (fuvola) és Michael Brecker (szaxofon) nevét. A lemezborítón látható hölgy Ellen Michaels, az amerikai Playboy 1972. márciusi számának playmate-je. A sikeres modellt más előadók (például Eric Clapton és a Salsoul Orchestra) lemezeinek borítóján is megcsodálhattuk. A szépségkirálynők mindig előszeretettel hangoztatják, hogy mily nemes célok érdekében szeretnék kamatoztatni hírnevüket, Ellen azonban nem beszélt, inkább cselekedett: a fogyatékkal élőket, vakokat, időseket segíti, szabadidejében pedig természetfotósként ténykedik. Ahogy az már megszokottnak mondható a Barrabás esetében, a Watch Out is megjelent a nagy sláger, a Desperately címére keresztelve. Az viszont furcsa, hogy a hatodik album, az 1976-os Swinger egyik alternatív címváltozata: Watch-out, noha a lemezen nincs ilyen című track, viszont a cím miatt könnyen összekeverhető az előző LP-vel. Az együttes zenéje akkoriban kezdett egyértelműen a diszkó felé orientálódni. Nem tudni, hogy ennek a stílusváltásnak volt-e köze ahhoz, hogy a tagok között egyre több feszültség keletkezett. Ámbár a Barrabást a Playboy magazin 1977-ben a világ harmadik legjobb funky együttesévé választotta, a zenekar 1978-ban feloszlott.

Újra az úton

A Barrabás 1971-ben a dobos, Fernando Arbex kezdeményezésére alakult meg, 1980-as újjászerveződése pedig a másik dobosnak, José María Mollnak köszönhető. A régi felállásból visszatért José Luis Tejada énekes, az új tagok: Jorge Eduardo Maning alias Koky (gitár), Jesús Gordaliza (basszusgitár) és Armando Pelayo (billentyűs hangszerek). Mindazonáltal az ősalapító Fernando Arbex sem tűnt el, aki a továbbiakban producerként és szerzőként vette ki a részét a munkából. Az új felállás első lemeze, a Piel de Barrabas a zenekar történetének egyik legnépszerűbb albuma lett. A felvételek helyszíne a madridi Estudios Kirios volt. A húzósláger, az On the Road Again (Újra az úton) világsikert aratott, kétmillió példányban kelt el: a spanyol nyelvű verzió egész Latin-Amerikában vezette a toplistákat, az angol nyelvű változat pedig Franciaországban, Olaszországban, az NSZK-ban és a skandináv államokban került a legkedveltebb kislemezek közé. Arbex szerzeménye a másik sláger is, a Please Mr. Reagan, Please Mr. Breznev is, amelyet a Szovjetunió és az Egyesült Államok között zajló hidegháború ihletett. A Barrabás hirtelen ismét felkapott együttes lett, turnékra, tévéshow-kba hívták.

Az 1982-es album, a Bestial részben a müncheni Musicland Studiosban készült. Erről is egy Arbex által írt dal, a The Lion (Don't Kill the Lion) vált a legnépszerűbbé. A Viva María különösen az olasz közönségnek tetszett, és a klip gyakori televíziós sugárzásának köszönhetően Itáliában a toplista élére került. A teljes album élő bemutatójára a madridi Pacha klubban került sor La noche Bestial de Barrabas címmel: a koncertről film- és hangfelvétel is készült. A biztató újrakezdés ellenére azonban az RCA Victor ejtette az együttest, és ezért Moll kivételével mindenki lapátra került. A Barrabás azonban nem szűnt meg: Moll mellé visszatért Iñaki Egaña és Miguel Morales, az alkalmilag szerződtetett zenészek között pedig ott volt Tito Duarte is. Ez a felállás Forbidden címmel egyetlen albumot jelentetett meg, méghozzá a CBS gondozásában. A Saint-Valentine, a Lovers in the Rain és a Sex Surprise Big Surprise keltette a legnagyobb figyelmet, mindazonáltal a Forbidden valószínűleg nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, mert az együttesnek évekig nem jelent meg újabb stúdióalbuma. Ezek az esztendők a zenekar honlapja szerint főleg spanyolországi és latin-amerikai turnékkal teltek. 1994-ben Moll saját stúdiójában, a madridi Solerában készült a Barrabas Power – Abraxa című album, amely azonnal megjelent CD-n is, sőt kazettán is forgalomba került. (Mint tudjuk, a kazetták akkoriban kezdtek kimenni a divatból, és már nem volt teljesen természetes, hogy egy új lemez kazettán is kijön.) A lemez a zenekar nagy slágereit tartalmazza új változatokban. A válogatáslemezek közül említést érdemel az 1999-es Barrabas vive, amely addig meg nem jelent dalokat is tartalmaz. 2010-ben Barrabas in Concert címmel egy DVD került az üzletekbe. Ezen a koncertfelvételen természetesen felcsendültek a formáció legnépszerűbb slágerei is. Bár az alapító Fernando Arbex és Tito Duarte 2003-ban elhunytak, a Barrabás karriertörténete jelen sorok írásakor is folytatódik. 

DISZKOGRÁFIA

Kislemezek, maxik

* 1972: Wild Safari / Rock and Roll Everybody

* 1972: Woman / Cheer Up

* 1972: Woman / Chicco

* 1972: You Know / Keep on Moving

* 1973: Casanova / Children

* 1973: Mr. Money / Boogie Rock

* 1973: Boogie Rock / Casanova

* 1973: Boogie Rock (mono) / Boogie Rock (stereo) (promóciós lemez)

* 1973: Boogie Rock / The Horse

* 1973: Wild Safari (Safari salvaje) / Woman (Mujer)

* 1973: Woman / Never in This World

* 1974: Mad Love / Funky Baby

* 1974: Hi-Jack / Lady Love

* 1974: Hi-Jack / Susie Wong ‎

* 1974: Hi-Jack (mono) / Hi-Jack (stereo) (promóciós lemez)

* 1974: Mr. Money / Casanova

* 1975: Mellow Blow / Checkmate

* 1975: Checkmate / Family Size

* 1975: Checkmate / Four Season Woman

* 1975: Make It Easy / Take a Wild Ride

* 1976: Desperately / Broadway Star

* 1976: Desperately / It

* 1976: Desperately (mono) / Desperately (stereo) (promóciós lemez)

* 1976: Family Size / Make It Easy

* 1976: Family Size / Take a Wild Ride

* 1977: Swinger / Week End

* 1977: Desperately / Mellow Blow

* 1981: Please Mr. Reagan, Please Mr. Breznev / Laura

* 1981: On the Road Again / Hardline for a Dreamer

* 1981: On the Road Again / Please Mr. Reagan, Please Mr. Breznev

* 1982: On the Road Again / Wild Cat

* 1982: (Be My) Rebel / Dolores

* 1982: The Lion (Don't Kill the Lion) / Lover of the Night

* 1982: The Lion (Don't Kill the Lion) / Viva Maria

* 1982: Viva María / So Long

* 1983: (Be My) Rebel / Viva Maria

* 1983: (Be My) Rebel (Long Version) / Viva Maria (Long Version)

* 1983: Saint-Valentine / Lovers in the Rain

* 1984: Saint Valentine (Special Remixed Version) / Hollywood Ten O' Clock at Night / Inside of Me

* 1984: St. Valentine (Long Version – Special Disco Mix) / Sex Surprise / Black Cotton Plantation

* 1984: St. Valentine / Black Cotton Plantation

* 1984: Lovers in the Rain / Sex Suprise, Big Surprise

* 1995: Caribe / On the Road Again

* 2007: Woman (Funk Foundation Afroholics Vocal) / Woman (Funk Foundation Afroholics Dub)

Albumok

* 1972: Barrabás (Wild Safari címmel is megjelent)

* 1973: Power

* 1974: ¡Soltad a Barrabas! (Hi-Jack címmel is megjelent)

* 1975: Heart of the City (Checkmate címmel is megjelent)

* 1976: Watch Out (Desperately címmel is megjelent)

* 1977: Swinger (Watch-out és Barrabás címmel is megjelent)

* 1981: Piel de Barrabas

* 1982: Bestial

* 1983: Forbidden (Forbidden Fruits címmel is megjelent)

* 1994: Barrabas Power – Abraxa

Válogatások

* 1974: Lo mejor de Barrabas

* 1975: The Very Best of Barrabas

* 1975: Safari Rock

* 1999: Barrabas vive

* 2000: Todos sus grandes exitos

* 2000: The Best of The Original Barrabas 1971–1984 (2 CD)

* 2005: Sus primeras grabaciones (1972–1975) (2 CD)

* 2005: Musica Caliente (2 LP)

DVD

* 2010: Barrabas in Concert

VIDEÓK

Wild Safari

Woman

Casanova (csak zene!)

Boogie Rock (csak zene!)

Hi-Jack

Mellow Blow (csak zene!)

Checkmate (csak zene!)

Desperately (csak zene!)

On the Road Again

(Be My) Rebel (csak zene!)

The Lion (Don't Kill the Lion)

St. Valentine (csak zene!)

Lovers in the Rain (csak zene!)