A nyugatnémet Orlando Riva Sound (rövidebb nevén: O. R. S.) 1976 és 1981 között létezett, két alapító tagja Anthony Monn és Rainer Pietsch. Ismertebb slágerei: Moon Boots, Indian Reservation, Fire on the Water, Who Built the Pyramids?, O. T. T. (Over the Top).
TAGOK
Énekesek
* Anthony Monn
* Wolly Emperhoff
* Herbert Ihle
* Rainer Pietsch
* Stevie B.
* Mario Argandona
* Sophia Reaney
Háttérzenészek
* Martin Harrison – dobok
* Günther Gebauer – basszusgitár
* Kristian Schulze – szintetizátorok
* Stefan Zauner – szintetizátorok
* Billy Lang (Blue) – gitár
* Charley Ricanek – billentyűs hangszerek
* Etienne Cap – fúvós hangszerek
* Walter Rab – fúvós hangszerek
* Giuseppe Solera – fúvós hangszerek
* Georges Delagaye – fúvós hangszerek
* Benny Gebauer – fúvós hangszerek
KARRIERTÖRTÉNET
Zenei háttér
Az Egyesült Államokból indult diszkóláz az 1970-es évek második felében Európát is elérte. Az amerikai diszkózene ritmuscentrikusságával szemben az európai diszkózenére inkább a dallamosság volt jellemző: az ún. eurodisco elsőszámú fellegvárának az NSZK bizonyult. Itt volt a székhelye a műfaj számos jelentős producerének: Frank Farian (előbb Gilla, a Boney M. és az Eruption, később a FAR Corporation, a Milli Vanilli és a La Bouche menedzsere), Giorgio Moroder (Donna Summer, Roberta Kelly és sokan mások producere-szerzője), Ralph Siegel (a Dschinghis Khan „atyja”) vagy később Dieter Bohlen (Modern Talking, Blue System, C. C. Catch) nem csupán másokat menedzseltek, hanem – szólóban vagy egy zenekar tagjaként – többnyire maguk is aktívan zenéltek. Az általuk vagy lemezcégeik által befutatott sztárok jelentős része azonban nem német volt: például az olasz La Bionda, az amerikai Donna Summer, a francia Amanda Lear, az angol Dee D. Jackson vagy a spanyol Baccara és Luisa Fernández az NSZK-ban készített lemezeiknek köszönhetően váltak népszerűvé. Az utánpótlásból sohasem volt hiány, elég csak néhányat említeni az eurodisco hosszabb-rövidebb életű, az NSZK-hoz kötődő sztárjai közül: Cherry Laine, Chilly, Arabesque, Goombay Dance Band, À La Carte. A Magyarországon elterjedt feltételezésekkel szemben egyáltalán nem a diszkó volt az első olyan könnyűzenei irányzat, amely „megcsinált sztárok”-kal (is) jelentkezett, akiknek esetében a külső megjelenés olykor fontosabb volt, mint az énektudás vagy a zenei tehetség. Az viszont tény, hogy a diszkó jegyében indult be igazán a sztárcsinálás futószalagja. Az is megesett néha, hogy egy-egy dal stúdióelőadóknak köszönhetően hamarabb elkészült – sőt a slágerlistára is felkerült! –, még mielőtt az azt előadó együttes „hivatalosan” is megalakult volna. A Boney M. is eredetileg egy slágerlistás dal (Baby Do You Wanna Bump) „élő” előadására verbuválódott, akárcsak a Silver Convention (Fly, Robin, Fly), és lényegében hasonló módon szerveződött az Orlando Riva Sound is.
Énekesek
* Anthony Monn
* Wolly Emperhoff
* Herbert Ihle
* Rainer Pietsch
* Stevie B.
* Mario Argandona
* Sophia Reaney
Háttérzenészek
* Martin Harrison – dobok
* Günther Gebauer – basszusgitár
* Kristian Schulze – szintetizátorok
* Stefan Zauner – szintetizátorok
* Billy Lang (Blue) – gitár
* Charley Ricanek – billentyűs hangszerek
* Etienne Cap – fúvós hangszerek
* Walter Rab – fúvós hangszerek
* Giuseppe Solera – fúvós hangszerek
* Georges Delagaye – fúvós hangszerek
* Benny Gebauer – fúvós hangszerek
KARRIERTÖRTÉNET
Zenei háttér
Az Egyesült Államokból indult diszkóláz az 1970-es évek második felében Európát is elérte. Az amerikai diszkózene ritmuscentrikusságával szemben az európai diszkózenére inkább a dallamosság volt jellemző: az ún. eurodisco elsőszámú fellegvárának az NSZK bizonyult. Itt volt a székhelye a műfaj számos jelentős producerének: Frank Farian (előbb Gilla, a Boney M. és az Eruption, később a FAR Corporation, a Milli Vanilli és a La Bouche menedzsere), Giorgio Moroder (Donna Summer, Roberta Kelly és sokan mások producere-szerzője), Ralph Siegel (a Dschinghis Khan „atyja”) vagy később Dieter Bohlen (Modern Talking, Blue System, C. C. Catch) nem csupán másokat menedzseltek, hanem – szólóban vagy egy zenekar tagjaként – többnyire maguk is aktívan zenéltek. Az általuk vagy lemezcégeik által befutatott sztárok jelentős része azonban nem német volt: például az olasz La Bionda, az amerikai Donna Summer, a francia Amanda Lear, az angol Dee D. Jackson vagy a spanyol Baccara és Luisa Fernández az NSZK-ban készített lemezeiknek köszönhetően váltak népszerűvé. Az utánpótlásból sohasem volt hiány, elég csak néhányat említeni az eurodisco hosszabb-rövidebb életű, az NSZK-hoz kötődő sztárjai közül: Cherry Laine, Chilly, Arabesque, Goombay Dance Band, À La Carte. A Magyarországon elterjedt feltételezésekkel szemben egyáltalán nem a diszkó volt az első olyan könnyűzenei irányzat, amely „megcsinált sztárok”-kal (is) jelentkezett, akiknek esetében a külső megjelenés olykor fontosabb volt, mint az énektudás vagy a zenei tehetség. Az viszont tény, hogy a diszkó jegyében indult be igazán a sztárcsinálás futószalagja. Az is megesett néha, hogy egy-egy dal stúdióelőadóknak köszönhetően hamarabb elkészült – sőt a slágerlistára is felkerült! –, még mielőtt az azt előadó együttes „hivatalosan” is megalakult volna. A Boney M. is eredetileg egy slágerlistás dal (Baby Do You Wanna Bump) „élő” előadására verbuválódott, akárcsak a Silver Convention (Fly, Robin, Fly), és lényegében hasonló módon szerveződött az Orlando Riva Sound is.
Az O. R. S.
Az Ariola cég alkalmazásában álló Anthony Monn 1976-ban feldolgozta Guido és Maurizio de Angelis Verde című instrumentális szerzeményét. Orlando Riva Sound név alatt jelent meg a kislemez, amely azonban javarészt elmarasztaló kritikákat kapott. A B oldal felvétele, a szintén instrumentális Moon Boots viszont fokozatosan népszerűvé vált a müncheni diszkókban. Éppen ezért a következő évben már egy olyan Orlando Riva Sound-kislemez jelent meg, amelynek immár mindkét oldala a Moon Bootsot tartalmazta, két különböző változatban. A siker nem is maradt el. Monn elérkezettnek látta az időt arra, hogy arculatot adjon az Orlando Riva Soundnak, és a kiválasztott énekesekkel és zenészekkel hozzálátott egy album felvételéhez. Az énekesek közül érdemes megemlíteni Stevie B.-t, akinek 1980-ban egy méltatlanul elfeledett diszkóalbuma jelent meg City Jungle címmel. Monn és az O. R. S. másik oszlopos tagja, Rainer Pietsch közben megkezdték több évig tartó szerzői együttműködésüket Amanda Learrel is. Furcsamód az Ariola lemezcég nem kapkodott az O. R. S. albumának megjelentetésével, amely végül 1978 szeptemberében került a boltokba. A Body to Body Boogie és a We’re Not Alone című dalokat másolták ki róla kislemezre. A következő évben az Orlando Riva Sound a Lady Lady Lady című dallal benevezett az Eurovíziós Dalfesztivál nyugatnémet selejtezőjére. Az előadóknak nem volt szerencséjük, ötödikek lettek. (A versenyt a Dschinghis Khan nyerte, amely negyedik helyezést ért el a nemzetközi döntőn.) 1979 mégsem volt rossz év az O. R. S. számára: ekkor jelent meg pályafutása legnépszerűbb felvétele, az Indian Reservation, egy régebbi sláger feldolgozása. Az együttes nagy sikert aratott a dallal a nyugatnémet tévé Disco című műsorában. Valószínűleg ez is szerepet játszott abban, hogy a kislemez a nyugatnémet toplistán egészen a 7. helyig jutott. 1980-ban Fire on the Water címmel egy újabb slágergyanús O. R. S.-kislemez jelent meg, amelynek szövegével az előadók – a reklám szerint – a nukleáris fenyegetettség ellen kívántak tiltakozni. A következő évben megjelent kislemezek hangzásvilága arra utalt, hogy az új hullám kihívásai az O. R. S.-t sem hagyták hidegen. Ennek ellenére az Ariola végül nem adta ki az együttes második lemezét, noha reklámcéllal megjelentettek róla egy 4 számot tartalmazó EP-t. Az Orlando Riva Sound 1981-ben feloszlott. Monn 1982-ben, a Fever című kislemez elkészítése után Amanda Learrel is befejezte a közös munkát (az énekesnő szerződést bontott az Ariolával), és 1984-től egy új diszkósztár, a szakmában már egyáltalán nem kezdő Fancy karrierjének szentelte magát.
Az Ariola cég alkalmazásában álló Anthony Monn 1976-ban feldolgozta Guido és Maurizio de Angelis Verde című instrumentális szerzeményét. Orlando Riva Sound név alatt jelent meg a kislemez, amely azonban javarészt elmarasztaló kritikákat kapott. A B oldal felvétele, a szintén instrumentális Moon Boots viszont fokozatosan népszerűvé vált a müncheni diszkókban. Éppen ezért a következő évben már egy olyan Orlando Riva Sound-kislemez jelent meg, amelynek immár mindkét oldala a Moon Bootsot tartalmazta, két különböző változatban. A siker nem is maradt el. Monn elérkezettnek látta az időt arra, hogy arculatot adjon az Orlando Riva Soundnak, és a kiválasztott énekesekkel és zenészekkel hozzálátott egy album felvételéhez. Az énekesek közül érdemes megemlíteni Stevie B.-t, akinek 1980-ban egy méltatlanul elfeledett diszkóalbuma jelent meg City Jungle címmel. Monn és az O. R. S. másik oszlopos tagja, Rainer Pietsch közben megkezdték több évig tartó szerzői együttműködésüket Amanda Learrel is. Furcsamód az Ariola lemezcég nem kapkodott az O. R. S. albumának megjelentetésével, amely végül 1978 szeptemberében került a boltokba. A Body to Body Boogie és a We’re Not Alone című dalokat másolták ki róla kislemezre. A következő évben az Orlando Riva Sound a Lady Lady Lady című dallal benevezett az Eurovíziós Dalfesztivál nyugatnémet selejtezőjére. Az előadóknak nem volt szerencséjük, ötödikek lettek. (A versenyt a Dschinghis Khan nyerte, amely negyedik helyezést ért el a nemzetközi döntőn.) 1979 mégsem volt rossz év az O. R. S. számára: ekkor jelent meg pályafutása legnépszerűbb felvétele, az Indian Reservation, egy régebbi sláger feldolgozása. Az együttes nagy sikert aratott a dallal a nyugatnémet tévé Disco című műsorában. Valószínűleg ez is szerepet játszott abban, hogy a kislemez a nyugatnémet toplistán egészen a 7. helyig jutott. 1980-ban Fire on the Water címmel egy újabb slágergyanús O. R. S.-kislemez jelent meg, amelynek szövegével az előadók – a reklám szerint – a nukleáris fenyegetettség ellen kívántak tiltakozni. A következő évben megjelent kislemezek hangzásvilága arra utalt, hogy az új hullám kihívásai az O. R. S.-t sem hagyták hidegen. Ennek ellenére az Ariola végül nem adta ki az együttes második lemezét, noha reklámcéllal megjelentettek róla egy 4 számot tartalmazó EP-t. Az Orlando Riva Sound 1981-ben feloszlott. Monn 1982-ben, a Fever című kislemez elkészítése után Amanda Learrel is befejezte a közös munkát (az énekesnő szerződést bontott az Ariolával), és 1984-től egy új diszkósztár, a szakmában már egyáltalán nem kezdő Fancy karrierjének szentelte magát.
DISZKOGRÁFIA
Kislemezek
* 1976: Verde / Moon Boots
* 1977: Moon Boots Part 1 / Moon Boots Part 2
* 1978: Body to Body Boogie / We’re Not Alone
* 1979: Lady Lady Lady / Body to Body Boogie
* 1979: Indian Reservation / We’re Not Alone
* 1980: Fire on the Water / The Blaze
* 1981: O. T. T. (Over the Top)
* 1981: Who Built the Pyramids? / Zen
* 1981: 4 Tracks from Neonlight Children (Who Built the Pyramids?, The Wall of Sound, Neonlight Children, Aren’t You God) (promóciós lemez)
Albumok
* 1978: Body to Body
* 1981: Neonlight Children (kiadatlan maradt!)
VIDEÓK
Kislemezek
* 1976: Verde / Moon Boots
* 1977: Moon Boots Part 1 / Moon Boots Part 2
* 1978: Body to Body Boogie / We’re Not Alone
* 1979: Lady Lady Lady / Body to Body Boogie
* 1979: Indian Reservation / We’re Not Alone
* 1980: Fire on the Water / The Blaze
* 1981: O. T. T. (Over the Top)
* 1981: Who Built the Pyramids? / Zen
* 1981: 4 Tracks from Neonlight Children (Who Built the Pyramids?, The Wall of Sound, Neonlight Children, Aren’t You God) (promóciós lemez)
Albumok
* 1978: Body to Body
* 1981: Neonlight Children (kiadatlan maradt!)
VIDEÓK
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.